A kortárs írókat nem az állam feladata eltartani

Újraközölt publicisztikai írás

Mar 30, 2025

Kemény István költő nagyobbik lánya, Kemény Lili nemrég Margó-díjat kapott. A zsűrit minden bizonnyal Fásy Ádám Kossuth-díja inspirálta a döntésben. Krasznahorkai László a hírneve megkopásán kesereg. A szakirányú diplomával is rendelkező Kornis Mihály földig hajol Magyar Péter előtt. Zajlik az élet a magyar kultúrában – vagy akármi is ez.

De hol itt a közös pont?

A cikk eredetileg az öt.hu-n jelent meg. A szerkesztő engedélyével változtatások nélkül közlöm.

A rendszerváltás elmaradására talán nincs is jobb bizonyíték, mint a kortárs magyar szépirodalmi élet. Még 36 évvel az úgynevezett gazdasági szerkezetváltozás után is olyan szerzők számítanak irodalmi tekintélyeknek, akiknek már a Kádár-rendszerben sem kellett túlzottan tartaniuk a cenzúrától.

A mai, hivatalos kánont – amelynek léte már önmagában felvet kérdéseket – olyan írók fémjelzik, akik egy diktatórikus pártállam infrastruktúráját használva építették fel a karrierjüket, és az építkezést tovább folytatták a rendszer összeomlása után is. Mindez nem pusztán a korszakokon átívelő „művészi nagyságuknak” – jelentsen ez akármit – tudható be, hanem a már korábban megszerzett pozícióiknak és kapcsolati tőkéjüknek is.

Míg Wass Albert, Nyírő József és Tormay Cécile kapcsán mindig felmerül, hogy milyen nézeteket vallottak, hogy milyen rendszerekkel működtek együtt, ugyanezeket a kérdéseket a mai írók kapcsán már nem tanácsos feltenni, ha az ember szalonképes szeretne lenni. A kortárs irodalom fétis, az írók bálványok – ez a sztálinizmus valódi, máig ható öröksége.

Miközben ‘89 után dolgozók tömegei végezték az utcán, addig rendszerkonform szépírók egész sorát avatta már életében szentté és klasszikussá ezeknek a dolgozóknak az adójából a szakértelmiség. Így az írók még több befolyáshoz és javadalmazáshoz jutottak, és ez a folyamat a mai napig tart, hiszen az irodalom közfinanszírozása még a meghirdetett „konzervatív korszak” ellenére sem változott meg lényegesen.

Az irodalmi életet továbbra is az aczéli Három T posztkommunista kiadása, a Két T uralja: az egyik oldalon az államilag támogatott írókkal, a másikon pedig a tűrtekkel, akik kénytelenek a piacról megélni.

Hogy ki melyik kategóriába tartozik, arról pedig éppen az a kulturális apparátus dönt, amelyik íróihoz hasonlóan szintén nincs kitéve a piac viszontagságainak. Soha nem is bizonyított a piacon, és talán soha nem is tudna. Ez a bürokratikus-menedzseri réteg határozza meg, ki kaphat ösztöndíjakat, ki részesülhet támogatásokban, ki számít „rangos” írónak és így tovább. Az állam így lényegében a keresleti és a kínálati oldalt is felülről teremti meg a szépirodalom számára.

A sajtóban ugyan rendszeresek a „komoly” irodalom haldoklásáról szóló panaszok, a halál beállta valahogy mégsem akar megtörténni. Valamiért még 2025-ben is közfeladat megakadályozni ezt, mintha a hiányzó olvasókat az állam feladata lenne pótolni.

Az állam így nemcsak a társadalom valós olvasási szokásaival megy szembe, hanem szükségleteivel is, hiszen ha az olvasókat érdekelné hazájuk irodalma, önszántukból is beruháznának rá. Közügy pedig nem attól lesz valami, mert az állam finanszírozza.

Abszurd állapotainkat olyan frázisokkal szokás megideologizálni, mint hogy a „minőség” vagy a „jó ízlés” nem tud fennmaradni a piacon, vagy hogy a piac „nem ad teret” a „kísérletezésnek”, ezért az állam feladata megteremteni a szükséges feltételeket.

Hogy ezek a fogalmak tulajdonképpen miben is állnak, azt a velük dobálódzók általában nem szokták megindokolni – talán mert nem is tudnák. Védekezésül rendszerint még semmitmondóbb kifejezésekkel állnak elő, mint például, hogy az ember csak úgy „érzi” vagy „érti” ezeket a dolgokat. Aki pedig nem érti, az nincs birtokában a megfelelő készségeknek, vagyis tanulásra, nevelésre szorul. Egyszóval: hallgasson a szakértőkre – vagy menjen egyetemre!

Ezután pontosan ugyanarra a konklúzióra fog jutni, ahová tekintélyelvű technokratáink szeretnék, hogy jusson, hiszen ők tanították meg neki az iskolában, hogy nekik van igazuk. Az állam már meg is teremtette a keresleti oldalt alkotóink számára: a bólogatás folytatódhat.

Technokratáink ezzel azonban maguk is elismerik, hogy a „jó ízlés” tanult dolog, hogy a „minőségi irodalom” megértésébe bele kell szocializálódni, máskülönben teljesen egyéni jelenségről van szó, amiről érdemben semmit sem lehet állítani.

Ha viszont az ember e szocializációs folyamat során valamiért mégis a konszenzustól eltérő következtetésre jut, mondjuk azt merészeli állítani, hogy egy dicsőített szerző valójában egy kókler – nem sok jóra számíthat.

A status quo a peremre szorítja, megbélyegzi, vagy egyszerűen csak elhallgatja. A pluralizmus a nap végén mégsem annyira plurális: az érvényesülés peremfeltétele a konszenzus elfogadása.

A domináns csoportok úgy tesznek, mintha a szakmai konszenzus maga az abszolút igazság volna, amelynek ők a birtokosai. Utópia e szereplők számára már megvalósult a karrierjük képében, elértük a történelem végét, innentől már nincs is miről beszélni.

A gyakorlatban persze semmi egyébről nincs itt szó, mint egy funkcionálisan konzervatív, állagmegőrző réteg pozícióféltéséről. Ezt a réteget az állam építi fel, amely réteg ezután nyertes pozíciójából lebeszélve, azzal visszaélve igyekszik nézeteit mint az Igazságot eladni a laikusok számára.

Csakhogy nem létezik olyan kritériumrendszer, amellyel minden alkotást meg lehetne ítélni. Ennek megfelelően az irodalom értékelési szempontjai sem általánosíthatóak, vagyis a konszenzus fenntartói sem lehetnek birtokában semmiféle objektív igazságnak – pláne nem abszolútnak.

Az irodalom nem úgy működik, ahogy a rövidtáv-futás: sosem állapítható meg egyértelműen, ki a jobb író. Böszörményi Gyula műveit például össze sem lehet hasonlítani Závada Páléval, és nem azért mert egyikük magától értetődően jobb a másiknál, hanem azért, mert nincs magától értetődöttség, amikor művészetről van szó.

E két szerző művei eltérő szempontok szerint íródtak, és csakis a saját szempontjaik szerint lehet értékelni őket. Összehasonlításuk alkotásaik megerőszakolását jelentené egy önkényes szempontrendszer bevezetésével, amely valamelyik irányba biztos, hogy torzítaná a művek megítélését, hiszen független azoktól. Úgy pedig rendkívül könnyű győztest hirdetni, ha az ember felé lejt a pálya.

Az állami irodalomfinanszírozás védelmezői az abszolút tudáson kívül még a jövőbe látás képességét is vindikálják maguknak.

Amikor ugyanis a piaci fennmaradásról fogalmaznak meg általánosításokat, úgy tesznek mintha előre tudnák hogyan alakulnak majd az olvasói szokások a jövőben. Ezzel egy csapásra beárazzák a saját jelentőségüket is, hiszen saját művészetükről is azt állítják, hogy az nem lenne képes fennmaradni tisztán a piacról – azelőtt, hogy egyáltalán megpróbálkoztak volna vele! Azaz: saját maguk szerint sem érdekelhetnek senkit egy szűk körön kívül.

De akkor minek tartsuk el őket?

Míg egy piaci író az olvasói közöny hatására általában önvizsgálatot végez, addig a művészi hivatalnok éppen fordítva működik: a többségi társadalmat kezdi el hibáztatni a saját sikertelenségéért.

Azt mondja, a többséggel van a probléma, amelyik nem érti őt, és rögtön az államhatalomhoz nyúlna, hogy ezt a tömeget megleckéztesse, megtanítsa neki, ki a Magyarok Írója. Ezt az úrhatnám luxust csakis azért engedheti meg magának, mert már azelőtt pénzénél van, hogy eladott volna akárcsak egyetlenegy könyvet is: munkája előre ki van fizetve a közösből.

A hivatalos író számára ennek megfelelően magától értetődik, hogy alkotásai színvonala nem is lehet vita tárgya, hiszen sikerének garanciája maga az állam.

A művészi hivatalnok egy olyan közegben szocializálódik, ahol a siker garantált: amíg ugyanis létezik közfinanszírozás, addig meg is fogja kapni valaki. Ez a valaki pedig nyilván nem lehet egy kókler, hiszen a szakma csak nem díjazza a kóklereket, nem igaz? Az irodalmi szakma véleménye nem érhet ugyanannyit, mint a sarki fűszeresé, különben megszűnik szakmának lenni.

A szakma hibázhat, de azért mégiscsak az igazság birtokosa – az érdekeltjei szerint, legalábbis.

Mindebből az következik, hogy állami íróink pozíciójukból fakadóan számítanak jobbnak a többi szerzőnél, nem alkotásaik révén. Azért lesz valakiből „minőségi író”, mert kijárja az erre a célra kiépített, állami „iskolákat”, a megfelelő infrastruktúra szereplője. Tehetsége, rangja, zsenialitása – először is ezekből fakad. Életműve velük összefüggésben nyeri el értékét. A magyar szépíró élő klasszikus, mert az adófizetők tartják el – és megfordítva.

Így gyártja le az (állam)apparátus újra és újra a jelenkori Ady Endréket és Petőfi Sándorokat is, akiknek a nevére sem biztos, hogy emlékeznek majd pár évtized múlva, de nem is ez a funkciójuk. Hanem az, hogy a Zseni a létezésével legitimálja a politikai hatalmat és az attól függő szakmai bürokráciát, megőrizve így az infrastruktúra intaktságát.

A rákosista sematistákat is ünnepelte a korabeli kritika – nincs ez másképp ma sem.

A támogatott író problémája nem véletlenül sosem az, hogy az állam bizonyos szerzőket megtámogat, míg másokat meghagy a piacnak, amellyel egyeseket versenyelőnyben részesít, másoknak viszont versenyhátrányt okoz.

Az ő fő problémája az, hogy nem jut elég közforráshoz. És hogy mennyi is az az „elég”, azt természetesen szintén ő határozná meg mint „szakértő szakmabeli”.

Mindez nem korrupció, hanem egy rendszer. Az irodalmi intézményeket nem pusztán kisajátította egy-egy klikk, amely a mások által megtermelt javakon szeretne élősködni, hanem ezeket az intézményeket eleve kisajátításra tartja fenn az állam, legkésőbb a rendszerváltás óta.

Innen érthető meg az is, hogy a Fidesz miért vonul ki fokozatosan a formális állam hatóköréből, miért „mélyállamosít” egyes intézményeket, miért hagy meg másokat mégis az állam függéségben. Ez nem következetlenség, hanem hatalmi logika.

Célja, hogy a kiszervezéssel így létrejövő informális hálózatot ne lehessen majd leváltani egy szimpla tisztogatással, amikor egy új kormány végigsöpörhetne az intézményeken.

A Fidesz – a megszokotthoz képest – tervszerűen alulfinanszírozza az irodalmi infrastruktúrát, és meghagyja azt az „ellenzékiek” uralma alatt. Ők pedig csak hadd marakodjanak a szűkös forrásokon, ezzel is magukról állítanak ki bizonyítványt!

És tényleg.

És mivel a kirakatellenzék a neki beszámított szellemi és erkölcsi nívón is áll, a cinizmus fekete földje fekete virágot hajt. Ezt aztán fel lehet mutatni a hátország és a külvilág felé egzotikus trófeaként: „Lám, a hitványak! Olvasóik sincsenek, és még követelőznek! Még hogy cenzúra!”

Az irodalmi infrastruktúra persze legkésőbb a rendszerváltás óta nem az alsóbb néprétegek társadalmi mobilitásának eszköze. Eddig sem azért létezett, hogy a szegényebbek a segítségükkel másszanak fel a társadalmi ranglétrán, hanem azért, hogy a mindenkori politikai osztály kooptálja velük a belterjes és nemzetközileg versenyképtelen, döntően (felső)középosztálybeli hátterű értelmiséget és művésztársadalmat.

Amit a piaci igahúzó irodalmi infrastruktúra címén finanszíroz az adójából, az alig több egy hivatkozási alapnál. Míg a posztkommunista érában az állami írókat arra tartotta a politikai elit, hogy „udvara fényét” emelje velük, addig ma éppen az ellenkezője miatt szükségesek. A közfinanszírozású szépíró dolga továbbra is visszaigazolni a hatalmat, ahogy régen, csupán ennek módja változott meg az évtizedek alatt.

Végső soron ezért is kapja a fizetését, nem pedig „nagy teljesítményei” miatt, hiszen azok megítélése sosem egyöntetű – még a szakmán belül sem feltétlenül az.

A politikai osztály hozza meg a tényleges, formális döntést a javak elosztása fölött a parlamentben, ezért a „komoly” írónak a lenézett tömeg helyett a politikusokat és a befolyásos embereket kell megnyernie magának az érvényesüléshez.

Ezért bazsalyog hol balra, hol jobbra, ezért okoskodik a semmiről a médiában, hiszen olvasói nincsenek: a politikai széljárásnak megfelelően kell csavargatnia a gerincét, ha előre szeretne jutni.

Egyetlen irányba nem fordul sosem: lefelé.

A közfinanszírozású író attól közfinanszírozású író, hogy felfelé nyal – lefelé tapos.