A művészi hivatalnok [hanggal]
A közfinanszírozású író strukturális szerepe és valódi hivatása
Frissítés
A hang egy-két helyen stilisztikailag eltér a szövegtől, az idegen kifejezéseket és a hivatkozásokat levágtam a gördülékenyebb hallgathatóság érdekében, és mert az AI nem tudott megbirkózni velük a magyar szövegkörnyezetben.
Az esszével a közfinanszírozású, hivatalos rangra emelt író ideáltípusát alkotom meg. Az ideáltípus egy absztrakció, amely a valóság bizonyos jelenségeit leegyszerűsítve és tipizálva ragadja meg, hogy megkönnyítse azok elemzését, és mélyebb összefüggésekre mutasson rá.
A fogalmat eredetileg Max Weber német szociológus vezette be a társadalomtudományokba.
Ezúttal is igyekeztem közérthetően fogalmazni, noha a téma szerteágazó, és egy jóval mélyebb analízist kívánna meg, amely bőven kimeríti egy esszé kereteit.
Itt a következőkre világítok rá:
Nem történt rendszerváltás a kulturális életben, az elit megmaradt az állam függésében, bár intézményeinek egy része papíron magántulajdonban van. A neoliberalizmus mítosz.
Az irodalom gazdaságilag kétosztatúvá vált a maga bevett alkotási módjaival, amely a Két T rendszerét eredményezte.
A közfinanszírozás a kettős adóztatás intézményesítése, és mélyen kizsákmányoló.
A demeteri kultúrpolitika zsákutcás és hazug.
A támogatott író egy funkcionálisan konzervatív társadalmi csoportot képvisel, amely bármely politikai rendszerhez képes alkalmazkodni, művészete politikai oldaltól függetlenül a hatalomé.
Az állami irodalmi élet a tudományos-kritikai szakmával együtt önreferens gépezetet alkot, amely képtelen meghaladni a maga kereteit, minőségjavulást várni tőle felesleges.
A művészi hivatalnok alkotásainak értéke előre elrendelt, beszámított, független a műveitől.
A kortárs szépirodalomra következetesen zsánerként hivatkozom, annak tekintem. A kortárs szépirodalom nem közügy című írásomban érintettem ennek okait, de a jövőben részletesebben is kitérek rá.
Nagyon röviden: a magyarban használatos „szépirodalom” kifejezése megtévesztő, mivel egyszerre jelöli a klasszikusokat és a kortárs alkotásokat is. Így egy hamis jogfolytonosság keletkezik a régmúlt kanonikus szerzői és a jelenkori írók között. Ezzel a szépírók anyagi javakhoz és versenyelőnyhöz jutnak a „ponyvával” szemben, művészetük hivatalos rangra emelkedik, és „önértéknek” tekintik.
A levelező valószínűleg el fogja vágni a szöveget, ezért inkább az oldalon olvassátok (az utolsó szekció a 7.). Ezt a jobb felső sarokban levő feliratra kattintva tudjátok megtenni. Valamikor készítek hanganyagot is, de nem tudom, mikor.
Idén még egy összefoglalóval jelentkezem, amelyben tartok egy visszatekintést, és vázolom a jövő évi terveimet is.
🎄Ez a cirka 36 ezer leütés a karácsonyi ajándékom nektek. Köszönöm, hogy olvassátok az Eleven Ligetet!🎁
A magyar irodalom a rendszerváltás után gazdaságilag kettészakadt. Az egyik oldalon a piacról szerveződő irodalmat találjuk, amelyet a zsánerirodalom ural, a másikon az adóforintokból fenntartott állami irodalmat, amelynek legelterjedtebb zsánere a szépirodalom.
Az Aczél György nevével fémjelzett Három T rendszerét – Tilt, Tűrt, Támogatott – mára a Két T rendszere váltotta fel. A gyakorlatban persze mindig is két kategória létezett, mivel a teljes irodalmi élet az állam irányítása alatt állt: a tűrt művek hallgatólagosan támogatottnak számítottak a megjelenésükkel.
A rendszerváltás csupán megszüntette a Tiltott kategóriát, amelynek helyére a Tűrt került a piaci irodalommal.
1. A neoliberalizmus mítosza a kultúrában
Noha manapság divatos neoliberalizmusról beszélni, a valóságban a spontán privatizáció éppen csak azokat kerülte el, akik a legnagyobb szószólói voltak a ’90-es években: az államszocializmus nettó haszonélvezőit, akik közé a kulturális élet befolyásos szereplői is tartoztak.
Az úgynevezett kulturális elit tagjairól van szó, amely fogalom nem e szereplők kiválóságára utal, hanem társadalmi pozíciójára, nyertes-domináns helyzetére a kulturális térben.
Miközben dolgozó tömegek kerültek egyik napról a másikra az utcára, a diktatúrában is szabadon publikáló Nádas Péter például már 1992-ben Kossuth-díjat kapott. A Magvető kiadó mind a mai napig állami támogatásban részesül, és rangos kiadóként van számon tartva, miközben a bukott pártállami gépezet egy fogaskereke volt.
Hasonló a helyzet a folyóiratokkal is.
Nem kerültek magánkézbe a színházak sem, ahogy azt az ember egy valódi gazdasági szerkezetváltozás után várná. A rendszerkonform elit kultúrája megmaradt állami gyámkodás alatt, és megújulva uralkodott tovább a közintézmények fölött.
E folyamatok ellentmondásossága mögött azonban nem elvi következetlenséget érdemes keresni.
Sokkal inkább a rendszerváltás vezető erejét adó pártnómenklatúra és csendestársainak anyagi érdekeit és puccsista működésmódját. És az alulról szerveződő tömegmozgalmak, a tényleges felfordulás hiányát.
A régi-új kulturális apparátus a saját működését aztán közügyként, anyagi fenntartását pedig társadalmi szükségletként ábrázolja mind a mai napig, ezzel is bebiztosítva a pozícióit. Vagy ahogy mondani szokás: az állami finanszírozás tervezhető és kiszámítható megélhetést jelent a számára. (Erről részletesebben lásd: A kortárs szépirodalom nem közügy.)
A lakatosnak vagy a bolti eladónak már nem járt e kiváltság. Neki maradtak a kapitalizmus farkastörvényei: a piac, a hajléktalanság, az alkoholizmus, az elmegyógyintézet vagy az öngyilkosság. Hasonlóan jártak azok az írók is, akik nem illeszkedtek az új hegemón intézményesített ízlésvilágához, nem számítottak a kiépülő rendszer tartozékainak.
Míg a szocializmusban az úgynevezett zsánerfikció is állami irányítás alatt állt, az új establishment mint értéktelen ponyvát a piac szervezésére bízta. A szépirodalom a kizárólagossága folytán államzsánerré emelkedett, a szépíró pedig a nagybetűs Író szerepében tetszeleghetett, akit komoly díjakkal illik elhalmozni.
Az irodalomtörténet osztályharcok történetéből formák és stílusok történetévé változott, a szocialista realizmus helyére a prózafordulat iskolájának technicista esztétizmusa lépett. Esterházy, Hajnóczy, Krasznahorkai és mások lettek az új tekintélyfigurák, akiknek azelőtt sem kellett túlzottan tartania a cenzúrától.
Az imádott Nyugaton mindeközben már a ’80-as évektől Science Fiction Studies kutatóközpontok létesültek, és virágzott a fantasztikus irodalom. Nálunk a választékos semmitmondás és a pihent agyú szózsonglőrködés öltötte magára a korszerűség álarcát. És persze a nemperformatív, pókhálós könyvtárköltészet.
A megvallott pluralizmus helyett egy másfajta kizárólagosság valósult meg az irodalomban: kialakult a posztkommunista hegemónia, és vele együtt megjelent a támogatott író új típusa is.
A művészi hivatalnok, az állami bürokrácia irodalmi szakembere, aki a klientúra szerves részét képezi.
2. A posztkommunista szombat és az orbánista ambíciók
A művészi hivatalnok létrejöttének alapfeltétele az irodalom gazdasági kétosztatúsága, állami és piaci szektorra szakadása.
Ez a két terület azonban nem a tulajdonjog, hanem a domináns finanszírozási forma alapján különül el egymástól. Az „állam” fogalma helyett talán pontosabb volna „kvázi-államról”, „félállamról”, „árnyékállamról” vagy „mélyállamról” beszélni, hiszen a művészi hivatalnok infrastruktúrájának egy része magántulajdonú, a gyakorlatban mégis állami infrastruktúraként funkcionál. Az intézményi háttér más része (pl.: a Petőfi Irodalmi Múzeum, PIM) viszont ténylegesen is a formális állam tulajdonában van.
Az „állami-félállami” fogalompár jobban illusztrálná a két terület összefonódását és egymásra utaltságát, ám ez olvasói szempontból kényelmetlen. Továbbá nem fejezi ki megfelelően, hogy a finanszírozás tendenciaszerűen az állam irányába mutat, az állam jelenti a meghatározó szereplőt az infrastruktúra újratermelésében.
Elvben ugyan a félállami szervezetek leválhatnak a formális államról, ám ezzel a létüket tennék kockára. Nincs az a racionális tulajdonos, aki egy ilyen leválást önként megkockáztatna, hacsak nem tud fennmaradni önállóan a piacon is. Emlékezzünk csak vissza, hogyan lehetetlenültek el „folyóirataink”, miután a kormány átalakította a Nemzeti Kulturális Alapot, és nemrég újra hozzányúlt a finanszírozásukhoz.
A félállam életképtelen a formális állam nélkül, máskülönben bármikor leszakadhatna róla. Ezt egy politikailag kínos időszakban meg is tenné, hiszen együttműködése a megvetett hatalommal hatással lehet a piaci eladásaira is, ami hosszú távon kétszeres veszteségként realizálódhat.
Az „állam” kifejezése alatt tehát nem kizárólag a formális állam fogalma értendő.
E vegyes tulajdonú, de állami dominanciájú folyóiratok, online felületeket, kiadók, (ösztön)díjak, egyetemek, alapítványok jelentik a művészi hivatalnok világát. Ezek a körülmények jelölik ki számára a legészszerűbben elérhető célokat, formálják skilljeit, habitusát, stratégiáit.
Egyszóval: így szocializálódik a fennálló struktúrához.
A Hivatal írója nem véletlenül az akadémikusok és a hivatásos kritikusok, avagy a szakértők nagy pártolója.
Karrierje előmozdításához a saját- és a rokon szakmák támogatására van szüksége, azok jelentik számára az elsődleges visszacsatolást. Ez szintén az államot jelenti, hiszen az őt elismerő szakma is döntően közfinanszírozás alatt áll, nem tud megélni a piacról.
A művészi hivatalnok tehát gazdaságilag nem különül el saját elsődleges közönségétől, elválasztani sem lehet tőle szervesen. Az állam tőkésíti fel mint alkotót, és az teremti meg számára a siker feltételeit is. Mesterségesen létrehozva így mind a kínálati, mind a keresleti oldalt.
A művészi hivatalnok intézményei nincsenek kitéve sem a növekedési kényszernek, sem a piacon visszacsatolást jelentő információk figyelembe vételének, ahogy a tisztán magánszereplők.
Fogyási adatok, olvasói visszajelzések, dedikáláson megjelenő olvasók, konkurencia – mindezek nem sokat jelentenek a számára. Jelentőségük csupán opcionális, ahogy a könyvturnék szervezése, a marketing, a közönség felépítése, és minden egyéb olyan gyakorlat is, amely egy piaci író esetében elengedhetetlen a hosszú távú fennmaradáshoz.
Végső soron a könyvpiaci jelenlét, a hivatalnok alkotásainak megjelenése is puszta járuléknak tekinthető. Egy vanity project, amely nem létfontosságú a működéséhez.
A művészi hivatalnok akkor is pénzénél van, ha egy könyvet adott el – és akkor is, ha tízezret.
Megszerzett kreditjeit persze kamatoztathatja a magánszektorban, de ekkor már áthaladt a forgóajtón, amelyen oda-vissza közlekedhet piac és állam között.
Mindez dupla nyereség neki, ám dupla veszteség az adófizetőnek, aki egyszer már fizetett az infrastruktúrájáért, hogy aztán még egyszer fizessen megjelent műveiért vagy más szolgáltatásaiért azok piaci árának megfelelően is.
Ha adófizetőnk esetleg nem érdeklődik a kortárs irodalom iránt, nem vesz könyveket, azzal sem segített a helyzetén. Ebben az esetben ugyanis gyakorlatilag a semmiért dolgozott. Vagy még inkább: a munkaideje egy részében szociális ingyenmunkát végzett, amelynek mellékterméke egy embertársa, egy író megélhetése.
Ez a rendszerváltás forradalmi vívmánya, amelyre minden hazánkfia büszke lehet: a posztkommunista szombat.
A folyamat, mely során az állam a dolgozó piacon megtermelt adójából olyan tevékenységet tart fenn, amelyet az még akkor sem vehetne igénybe ingyenesen, ha éppen szüksége volna rá. És elnézve a kortárs szépirodalom helyzetét, nemigen van rá szüksége.
Mi ez, ha nem színtiszta kizsákmányolás, és a kétszer adóztatás elnyomó intézkedése?
A NER-kormány a minőségi irodalom lehetőségfeltételének megteremtésével védi ezt a rendszert, ez azonban porhintés. A minőségi irodalom létrejöttéhez szabadidőre, tehetségre, eltökéltségre, de legfőképpen szorgalomra van szükség, amelyeket elő lehet teremteni közpénz nélkül is.
Ha ez nem így volna, tisztán piaci körülmények között nem is keletkezhetnének minőségi alkotások, állami támogatással pedig silányak.
De akkor Demeter Szilárd miért szarozta le a balliberálisok kedvenc költőjének, Parti Nagy Lajosnak a munkásságát, akit szerinte a magyar adófizetők eddig 90 millió (!) forinttal támogattak meg?
Valaki nem végzi rendesen a munkáját a döntéshozók között? Vajon elmozdították a helyéről?
Vagy már szar dolgokra is legitim elkölteni mások pénzét?
Arról nem is beszélve, hogy ebből nem az következik, hogy elméletileg bármely szerző munkássága lehetne Parti Nagy Lajosé helyén? Hiszen Demeter Szilárd valószínűleg nem neki osztotta volna ki az adóforintokat, hanem egy másik szerzőnek. Egy harmadik szereplő megint másvalakit választott volna.
Míg egy futónál magától értetődik, hogy azért nyert aranyérmet, mert mérhetően gyorsabb volt a többieknél, ugyanez Demeter Szilárd szemében sem mondható el az irodalomról. Parti Nagy munkásságának értéke és jelentősége tehát csakis esetleges lehet, finanszírozása pedig önkényes, mivel nincs egységes kritériumrendszer, amely alapján a többi alkotáshoz lehetne mérni a színvonalát.
Ez már önmagában is felveti a döntéshozók számonkérhetőségének kérdését, ám egy annál lényegesebb dilemmával is szembesít minket.
Tulajdonképpen miért is finanszírozunk írókat, és miért éppen őket? Kiemelkedő alkotásaik miatt biztosan nem, mivel ezeket Demeter Szilárd szerint sem tudják garantálni, megítélésük sosem egységes. Valami másnak kell lennie a háttérben.
A PIM igazgatója erre valószínűleg azt felelné, hogy ő nem véletlenül emleget lehetőségfeltétel-rendszert. Nem azt mondja, hogy az állam csak nagy műveket finanszíroz, hanem hogy elősegíti azok létrejöttét. Továbbá hozzátenné, hogy ezek a szerzők már bizonyítottak, szakmailag elismertek. Azaz nagyra becsüli őket az állam, amelynek támogatása nélkül egyébként sem tudnának működni.
Ezután valószínűleg a kommunisták által is gyakran emlegetett tételt fogalmazná újra, ami szerint a mennyiség egy ponton minőségbe csap át.
Avagy: minél több közpénzt égetünk el fűzfapoétákra a Költészet Oltárán, annál nagyobb eséllyel reinkarnálódik Ady Endre. Ez a demeteri koncepció fő állítása.
Demeter Szilárd gyakorlatilag a marxista-leninista történelmi szükségszerűséget mondja vissza, amelyet Marx maga egyébként nem vallott. E szerint lényegében eltervezhető/levezethető a jövő a jelenből, ahogy a kapitalizmust is a szocializmus/kommunizmus fogja leváltani, ha megfelelőek a körülmények.
A Párt feladata megteremteni ezeket a körülményeket, vagyis az ember nemcsak a döntései, hanem azok következményei fölött is uralkodhat.
Demeter igenis ugyanazt gondolja, amit az általa is kritizált Aczél Györgynek tulajdonítanak: „Írók, írjatok remekműveket!”
Máskülönben minek finanszírozni a kortárs irodalmat? Hogy ezzel munkát biztosítsunk az általa irányított intézményeknek? Vagy forráshoz juttassunk néhány szerzőt, nehogy a munkaerőpiacon végezze „méltatlan” pozícióban? Vagy mert a Hagyomány azt diktálja – mert csak?
Demeter Szilárd szándékai lehetnek akármilyenek, a jövőt nem tudja megtervezni. Hogy programja létrehozta-e a nagy műveket, arról az utókor fog dönteni. Az „élő klasszikus” státusza – amelyre a kortárs szépírók apellálnak – önellentmondás, és csak az alanyi jogú hozzáférés megszerzését szolgálja a közjavakból.
A jelenben eldönthetetlen, hogy egy mű hogyan fog teljesíteni a jövőben, időtállónak bizonyul-e, vagy elfelejtik.
A konzervatív értelmiség ugyan „kulturális korszakról” álmodozik, ám ennek kialakulásában annak eltervezettsége inkább gátló tényezőnek tűnik. (Vö.: Békés Márton: Kulturális hadviselés, 2022.)
A kultúra így még akkor is eszközzé válna, ha pusztán önmaga fejlesztésének szolgálatába lenne állítva, ami még így is nyomot hagyna a kitermelődő alkotásokon. Lehet akármennyire nyitott a konzervatív kultúrpolitika, az elmélet mindig visszahat a gyakorlatra.
A kínos trendiskedéstől, a Két T folytatásától és a haldokló óestablishment integrálásától mindenesetre nem sokat várhatunk.
Egy establishment ugyanis sosem csak konkrét szereplőkből áll, hanem azok filozófiájából, esztétikájából, de még kulturális kódjaiból is, amelyek így tovább élnek az új establishmenttel is, és idővel visszaszerezhetik maguknak a kezdeményezést.
Ugyanígy a posztkommunista szombat kizsákmányoló intézkedése is mindaddig meg fog maradni, ameddig az állam nem teszi elérhetővé bárki számára térítésmentesen a támogatott alkotásokat.
Noha a PIM keretein belül működik egy ehhez hasonló modell – a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) –, biztosra vehetjük, hogy általánossá tétele ellen éppen a Művészi Hivatal tiltakozna a leghangosabban, amely számára igencsak kedvező a kettős adóztatás.
Az adófizetők szabadsága azonban még ebben az esetben is csorbulna, hiszen a feltőkésítendő szerzők kiválasztásában már nem vehetnének részt. Erről a kulturális apparátus döntene helyettük, amely nyilvánvalóan jobban tudja, mire kell elkölteni a pénzüket.
ASP-protokoll (részlet)
Az ASP-protokoll a GABO kiadó 2022-es Év magyar science fiction és fantasynovellái pályázatának egyik győztes alkotása, amelynek keretében minden évben megmérettetik magukat a hazai spekulatív fikciós szcéna képviselői. A novella tizenöt másik szerző érdekes és izgalmas munkájával együtt jelent meg az antológiában, amely megvásárolható a könyvesboltokban és a kiadó
3. A művészi hivatalnok funkcionális konzervativizmusa
A művészi hivatalnok a nyilvánosság kizárásával képes a leghatékonyabban érvényesülni.
Valójában semmi érdeke nem is fűződik a demokratikus minimumok, a fékek és ellensúlyok rendszerének fenntartásához, hiszen ezek könnyen hátráltató tényezővé válhatnak „szakmaiatlanságukkal”.
Spárta faláról nézve a körüllakó helóta mindig dilettáns, tudatlan, akinek „beszólása” a barbarizmus betörésével egyenértékű, ezért nem kívánatos. Erősödése Spárta pusztulásához vezethet.
Ha tehetné, a művészi hivatalnok valószínűleg a közakarat ellenére is részesülne a közjavakból. Ez jelentené számára az ideális állapotot.
És hogy ez mennyire így van, arra számos példát nyújtanak maguk a hivatalnokok, amikor a sajtóban arról beszélnek, hogy a „politika” mintegy „kívülről” „beavatkozik” a működésükbe, és „elvesz”/„másoknak ad” olyan dolgokat, amelyek sosem voltak kizárólag az övék. (Példák itt, itt és itt.)
Frazeológiájuk rámutat saját helyzetük totális félreértésére, amely igencsak kínos elvileg tanult emberektől, akik ráadásul a jelenkor elbeszélőinek professzionális (!) szerepére ácsingóznak. Önreflexiójuk hiányánál már csak a háttérben felderengő úrhatnám mentalitás messiáskomplexusa beszédesebb.
Gondoljunk csak bele: amikor a művészi hivatalnok szeretné kivonni magát a politika hatásköre alól, akkor az őt eltartó adófizetők hatásköre alól próbál kicsusszanni. Ezzel azt is állítja, hogy az ő tevékenységét finanszírozni kötelesség, feltételeket szabni vagy számon kérni rajta bármit – tilos.
Mindent nekem – semmit neked!
Ennél tisztábban aligha öltött formát hazánkban a totalitárius gondolkodásmód. De ami riasztóbb, hogy hivatalnokunk lényegében szentségként fogja fel saját működését, amikor ki akarja szervezni azt a világi hatalmak ellenőrzése alól.
Az ő művészete e szerint túlmutat az olyan profán és ingatag dolgokon, mint a politika, a gazdasági ciklusok vagy a piac. A szakértelem sem tudományként jelenik meg világképében, sokkal inkább mágiaként, amelynek csak a kiválasztott kevesek kerülhetnek a birtokába.
A politika pedig intrika és pártharc, a Trónok harca kamarillapolitikája, miközben egy demokráciában – ahol a végső hatalom a népé – minden állami döntés politikai karaktert ölt.
Ez nem azt jelenti, hogy kizárólag a formális állam működése politikai jellegű, hanem azt, hogy az állam szükségszerűen politikai tevékenységet folytat, inherens politikummal rendelkezik. Minden más csupán átpolitizálódhat.
Ha viszont a jelenlegi berendezkedés hivatalnokunk szerint nem demokratikus, akkor egy nemdemokrácia kifizetési listáján szerepel a neve. Ez esetben nincs is miért panaszkodnia, hiszen részesül annak kegyeiből.
És mivelhogy nemdemokráciákban rendszerint az Uraság a legfőbb szuverén – nem a nép –, így az Uraság is fog határozni arról, hogy mennyit juttat alattvalóinak.
A művészi hivatalnoknak tehát saját logikája szerint is inkább örülnie kéne, hogy egyáltalán kapott valamit.
Akárhogy is, a népakarat implicit önelbeszélésében eszközként tűnik fel, az őt eltartó másik emberrel egyetemben. Amint a helóta, az Idegen fellép ellene a számonkérésével az állam eszközével, gonosz elnyomóvá válik, aki politikai meghurcoltatásnak teszi ki őt.
De mégis, hogy máshogy lehet szabályozni közfinanszírozású szereplőket, ha nem az államon keresztül? Azaz: politikai alapon?
Csakis a mindenkori politikai hatalom képes korrekciót végrehajtani az állam által finanszírozott intézményeken, mivel az osztja el köztük a forrásokat.
És pontosan ezért hivatalnok először támogatott írónk – és csak másodsorban művész.
Testületei a bürokráciával lényegileg azonos szakszervek, amelyeket nem a kereslet hajt, mint egy piaci vállalatot, de nem is a népképviselet elvét valósítják meg, ahogy a választott intézmények.
Fenntartásuk kérdése mindig politikai akarat függvénye, így bármikor meg is változtatható.
Szükségszerűséggé, értéksemleges természeti állandóvá csontosítása csupán retorika, amellyel a hivatalnok saját magát próbálja állandósítani és legitimálni. Vagy ahogy a francia szociológus, Pierre Bourdieu fogalmaz Outline of a Theory of Practice (2013, 164. o.) című könyvében:
Every established order tends to produce (to very different degrees and with very different means) the naturalization of its own arbitrariness.
Vagyis kb.: „Minden meglévő rend hajlamos (nagyon különböző mértékben és eszközökkel) saját önkényességének természetessé tételére.”
E naturalizálás pedig a járadékvadász parazitalétben éri el a maga logikai végpontját: az állapotban, amikor egy társadalmi csoport már csak kivesz a közösből – de semmit sem tesz vissza.
A feudalizmusban és annak apologetikájában. Így az irodalom is felszabadulhat a kapitalista logika járma alól mint „önérték”.
Fazonírozhatja hát magát a művészi hivatalnok egyénileg akár a legradikálisabb bázisdemokratává is, lehet bal- vagy jobboldali, anyagi érdekei így is a status quo-hoz és az államhatalomhoz kötik. Egy funkcionálisan konzervatív, állagmegőrző csoportot képvisel, amely nem érdekelt a politikai változásokban.
Sőt, éppenhogy a változatlanságban érdekelt, amely garantálja a fennmaradását.
4. A hatalom irodalma
Egy mű sosem vákuumban keletkezik. Nemcsak elvont eszmék lenyomata, hanem komplex társadalmi folyamatok terméke és termelője is. Ahogy egy középkori versen is nyomot hagy a középkori élet, úgy a művészi hivatalnok alkotásain is visszaköszön az infrastruktúra, amelynek keretei között létrejönnek.
Mindez független szerzői szándéktól, zsánertől, minőségtől: minden mű egyben korának krónikája is.
A művészi hivatalnok működésében, ahogy láttuk, az állam képviseli a releváns visszacsatolási mechanizmust. Ellentétben a piaci írókkal, a művészi hivatalnok gazdasági hátországa monopól helyzetben van. Intézményei között nem zajlik gazdasági konkurenciaharc, nincs verseny a megszerezhető javakért, vagyis az olvasók pénzéért, ahogy a piaci kiadók között.
Konkurenciaharca ennek megfelelően szintén politikai jelleget ölt, hiszen az anyagi javakat már előre elkülönítette számára az állam a büdzsével. Az ösztöndíjakat létrehozták, a kiadókat és a folyóiratokat feltőkésítették.
Versengése lobbitevékenységként realizálódik, amelynek célja a hatalom rábírása a javak kedvezőbb elosztására, vagy új javak beszolgáltattatására.
Ez a gyakorlatban több kormányzati költés kiharcolását jelenti a formális hatalmat gyakorló politikai osztálytól, vagy a meglévő források kedvezőbb elosztását. Végső soron adóemelést vagy több pénzt a kultúrára más területek ellenében. (Esetleg hitelfelvételt és pénznyomtatást, amellyel új jövedelemhez juthat az állam.)
A költségeket persze mindig a piacon dolgozók térítik meg.
A lobbizás aztán korrupciót és nepotizmust szül, amely a kegyek rendszerévé fejlődik a „komoly” irodalom finanszírozásának és elismerési terének egyközpontúsága miatt.
Az érvényesülés feltétele egyéni és intézményi szinten is a kapcsolati tőke lesz, nem a munka színvonala.
Minél közelebb van valaki az irodalom és a hatalom csomópontjaihoz, annál gyorsabban és messzebbre fog jutni, és annál sikeresebbnek fog számítani. És hogyan lehet a legközelebb kerülni egy csomóponthoz?
Bele kell születni.
Egy ilyen szisztémában magától értetődő, hogy senki által nem olvasott felületek és szerzők kapnak „nagy presztízsű” állami kitüntetéseket. Ezeket aztán megkapják hivatalnokaink gyerekei, unokái, dédunokái és ükunokái is.
Ők egyik napról a másikra válnak „generációjuk hangjává” olyan fércművekkel, amelyeket piaci kiadó nem merne bevállalni. Állam bácsi azonban lenyeli helyettük a veszteséget, hiszen a piacon, ahogy csinovnyikul mondják, „nem tud fennmaradni az érték”.
Vajon ez a lehetőség olvasónk gyerekei számára is adott?
Jól látható, hogy a művészi hivatalnok sikere független alkotásai minőségétől. Sőt, megkockáztatható, hogy a kiemelkedő művek létrejötte csupán a véletlen eredménye lehet a köreikben – nem a befektetett energiáé.
Egy anomália, amely nem a struktúra logikájából következik, hanem éppen ellene.
Innen nézve pedig az is világossá válik, hogy a művészi hivatalnok számára a politika miért csak kamarillapolitikaként tud értelmeződni. Ő ugyanis kizárólag ebben jártas, neki a befolyásos emberek vállveregetései jelentik a tételeket a szakmai önéletrajzban.
Ezekre hivatkozva tud aztán még nagyobb szeletet kihasítani a tortából.
A probléma forrása azonban nem a korrupció, hanem a gazdaság szerkezete, amelyet a politika tart fenn a jelenlegi formájában. Ezt pedig csakis az állami finanszírozás megszüntetésével lehet orvosolni, amelyhez a politikai hatalom leváltásán keresztül vezet az út.
Minden más népnevelgetés és könyörgés az establishment felé, hogy legyen már tisztességesebb.
Mint olyan, a fennálló rendszer megmaradását, mélyebb bebetonozódását támogatja, ami a jelenlegi kormány hátországának továbbélését is jelenti. Az ugyanis kirakatellenzékével együtt alkotja a kommunista-posztkommunista hegemónia folytatását a kultúrában.
A tényleges NER-t, az állampárt továbbfejlődését informális mélyállam-párttá.
Ebből viszont nem az következik, hogy a jelenlegi piaci és adózási viszonyokat érintetlenül lehet hagyni, és elég csak lenullázni a kortárs irodalom finanszírozását, ám ennek kifejtésétől itt el kell tekintenünk.
5. A művészi hivatalnok és a szakma
Mivel a művészi hivatalnok elsődleges felvevőpiacát – a szakmát – is maga az állam teremti meg, ezért valójában a szakmai döntések is politikai tartalommal rendelkeznek. Legalább annyira a politikai berendezkedés és a hatalom artikulációi, amennyire a „tudomány állásáé”.
Ez elkerülhetetlen, hiszen ahol az állam jelen van, ott jelen van a politika is, amely végső soron az aktuális társadalompolitika megnyilvánulása.
Ahogy például a mai Németországban kevés eséllyel fog közpénzt kapni egy neonáci mű, legyen akármennyire értékes esztétikailag, úgy Magyarországon sem fog közfinanszírozáshoz jutni egy LMBTQ tartalmú alkotás. Ha ez mégis megtörténne, az a kivételt jelenti, amely a nap végén a szabályt erősíti, mert visszaigazolja a normalitás normalitását.
Hasonlóképpen bármi kerülhet explicit vagy implicit feketelistára, ha összeegyeztethetetlennek bizonyul a hegemón politikai narratívával.
A döntőbizottságok pedig nem gonoszságból fogják végrehajtani az uralkodó irányelveket, hanem mert nem áll érdekükben máshogy tenni. Ezzel ugyanis maguk alatt vágnák a fát, főleg, ha adott esetben még törvényt is sértenének a döntéssel.
Az állami finanszírozás tehát éppen az értéksemlegesség és a pluralizmus megjelenését lehetetleníti el a gyakorlatban, a szakmát pedig a hatalom toldalékává változtatja. A szakmai szereplők az államhatalom végrehajtóiként és megtestesítőiként jelennek meg döntéseikkel, professzionális kötelezettségeiket pedig mindig megelőzi a társadalmi-politikai rend fenntartásának feladata.
Bourdieu-vel szólva: a szimbolikus hatalom védelme prioritást élvez a működésükben.
Egymást kölcsönösen kizáró, fundamentálisan eltérő iskolák nem létezhetnek, így ellenséges hagyományok sem maradhatnak fenn egymás mellett hosszú távon a maguk tekintélyfiguráival, egyazon szakma berkein belül.
Csupán ugyanannak a paradigmának a különböző változataival találkozhatunk diverzitás képében – valódi véleménykülönbségekkel nem. Az ellentétek fokozatilag térnek el egymástól, és végül mind ugyanabba az ismeretanyagba, kánonba térnek vissza: ugyanannak a konszenzusnak a részét képezik.
A diverzitás homogenitásban csúcsosodik ki.
A tényleges szakmai szempontok csak a konszenzus elfogadása után érvényesülhetnek.
6. Kanonizáció, sematizáció, értékesülés
Egy alkotás vagy életmű megítélésekor az elsődleges szempont annak kánonhoz illeszthetőségében ragadható meg. Nagyon leegyszerűsítve, a domináns vizsgálati aspektus az, hogy a szóban forgó mű milyen viszonyban áll, hogyan kapcsolódik a kiépített irodalmi előképekhez, hogyan integrálható be az éppen hivatalossá emelt irodalmi hagyományba.
Ezt a jelenséget nagyon jól illusztrálja Karinthy Frigyes munkásságának kanonizációs folyamata.
Szerzőnk életművének tekintélyes része science fictionnek tekinthető, ám nem ezekkel vonult be az irodalomtörténetbe. SF-műveit a kritika mindig is elhanyagolta a többi alkotásához képest, és a rendszerváltás utáni paradigma sem tudott mit kezdeni velük. Sőt, a science fiction fölött még a tudományoskodó szocializmusban is ott lebegett az idegen (amerikai) kulturális behatás szelleme.
Karinthy a kánon vicces fiújává vált, az Így írtok ti pedig a legfontosabb művévé emelkedett, amelyet stilisztikai bravúrjaiért szokás ünnepelni. Így lehetett beilleszteni őt a rendszerváltás utáni paradigmába. Ehhez még hozzátett Karinthy felvilágosodáspártisága, polgári-demokratikus szemlélete is, amelyek mind plusz pontot jelentettek a harmadik köztársaság mitológiagyártása felől nézve.
Tormay Cécile-ről vagy Wass Albertről ezt már nem lehet elmondani. Őket nem véletlenül próbálja újrakanonizálni a NER jobboldali blokkja.
Ez is jól példázza, hogy az irodalmi érték nem a művel, de nem is a befogadóval születik, hanem a kettő interakciójának gyermeke. Egy szöveg nem attól értékes, mert értékes, és nem is attól, mert valaki azt mondja rá, hogy értékes.
Az érték nem lehet kizárólag sem a tárgy, azaz a szöveg tulajdonsága (objektív), sem pedig az olvasó(k)é (szubjektív-interszubjektív), hanem a kettő együtt van jelen. Ez csakis interaktív folyamatként képzelhető el.
Értékesülésről van értelme beszélni, amely a történelmi és társadalmi kontextus vizsgálatával együtt ábrázolható. Parti Nagy Lajos munkássága tehát nem lehet értékes annak értelmezői nélkül – és megfordítva.
Mindez a kortárs művek szelekcióját is jellemzi.
Ha például éppen egy nyelvészkedő iskola hódít, akkor a kritika szemében a „különleges” nyelvhasználat válik kiemelkedő szemponttá, ha egy „hazafias”, akkor megjelenik a „nemzeti sorskérdések” igénye.
Ezek az elvárások aztán visszaköszönnek a kínálati oldalon is: a művészi hivatalnokok legyártják a modellanyagokat a nyelvi bravúrokkal vagy a szenvelgős magyarkodással. A pályázatokat és díjakat is ezek alapján ítélik majd oda.
Míg a piaci írókat szokás kritizálni azért, mert esztétikai kompromisszumokat kötnek az eladhatóság érdekében, és így sematizálódnak a műveik, ez a gyakorlatban még inkább jellemző a hivatali-hatalmi irodalomra, amelynek intézményei kifejezetten a biztonsági játékot jutalmazzák.
Hiszen mi másnak lehet nevezni a normához való idomulás stratégiáját?
Az epigonizmus itt nem kísérőjelenség, hanem irányelv. A művészi hivatalnokok azt állítják elő, amire már kialakult az ízlésvilág a befogadóközönséggel, és mindig csak annyira térnek el tőle, hogy az ne jelentsen kockázatot. Valós újításnak így aztán aligha marad tere.
A piacon azonban a kereslet és a kínálat folyamatosan változik. Az írónak nem szakembereket kell kiszolgálnia iskolában elsajátított kritériumrendszerrel a jó irodalomról, hanem akárkit, aki odatéved a könyvespolc elé.
A piacon minden alkotásnak ugyanakkora elméleti lehetősége van a sikerre, mint az elsikkadásra. Hazugság, hogy a piaci író a divatot követi.
Ellenkezőleg: kifejezetten kockázatos számára a létező igények kielégítése, hiszen ezzel a saját elképzeléseitől tagadja meg a siker lehetőségét. Ha JK Rowling a kiadói elutasítások után letett volna a Harry Potterről, ma nem ő volna a világ egyik leggazdagabb írója.
A piaci irodalom a szerencsejátékhoz hasonlít, ahogy GRR Martin frappánsan jellemzi.
Ennek megfelelően egy „nehéz” alkotás is bármikor válhat bestsellerré. Nem csak a Hivatalban „könnyednek” és „populárisnak” tekintett művek tudnak érvényesülni. A piac még a hagyományos kiadók alternatíváit is kitermelte a közösségi finanszírozástól egészen a magánkiadásig.
Hogy hivatalnokaink szerint ezek esetleg nem elég „rangosak” az inkább őket jellemzi, mintsem az infrastruktúrát.
Az eladhatóság egyébként is először marketingkérdés. Elsődlegesen nem a műnek, hanem a mű pozicionálásának kell illeszkednie valamilyen létező trendhez, hogy a vásárló egyáltalán felfogja, mit akarnak eladni neki – hogy tényleg azt kapja-e, az már más kérdés.
A művészi hivatalnok esetében azonban a mű nem térhet el radikálisan a megszokottól, illeszkednie kell a már felépített előképekhez.
Egy Móricz-ösztöndíjért például labdába sem lehet rúgni egy epikus fantasy kalandregénnyel, míg egy autofikciós Nádas-imitáció még az Orbán-kormány 14. évében is reménykedhet a győzelemben. Mi ez, ha nem a színvonalesés garanciája?
Vagy még inkább: a színvonal emelkedésének strukturális ellehetetlenülése?
A szakmai szempontok magára zártsága és szabálykövető, konzervatív szellemisége is csak megerősítik a Demeter Szilárd kapcsán tett felvetést, mely szerint minőségi ugrásról csakis az utókor beszélhet.
Hiszen mi alapján ismernék fel Ady Endrét mint az új paradigma képviselőjét a jelenkori szakemberek? Vagy legalábbis a tudományos mainstream? Ha fel is ismernék, valószínűleg elhallgatnák vagy harcolnának ellene, hiszen egy új irodalmi paradigma megkíván egy új elméleti-szakmai paradigmát is, ami szétveri az előzőt.
Őket viszont a kiépített sínek követéséhez fűzik az érdekeik.
És minél erősebb egy konszenzus, minél kisebb a verseny a szakma gazdasági hátországában, annál magasabbak az innováció társadalmi költségei is, azaz annál nehezebben tudnak megfoganni az ellenvélemények.
Aki mégis felrúgja a konszenzust, hamar a peremen találja magát.
Munkássága ellenérvek nélkül lesöpörhetővé válik, mivel nem képvisel elegendő tekintélyt, amellyel megvédheti magát a status quo önkényétől. A hegemónia virul tovább, és azt állít róla, amit csak akar.
Ahogy Ady Endre a korabeli establishment szemében nyugatmajmoló hazaáruló volt, úgy lesz ma az ellenfél fasiszta, kommunista, demagóg, populista, összeesküvéselmélet-hívő, barbár, irigy, elmebeteg, cinikus, rosszindulatú, sértett kispolgár, hazaáruló nyugatmajmoló – ha egyáltalán szóra méltatják.
A rendszer verbális – és sokszor tényleges – kirekesztéssel demonstrálja nyertes pozícióját, amellyel egyszersmind a saját tehetetlenségét, impotenciáját is példázza ellenfelei felé.
Ilyen viszonyok közepette a paradigmaváltás is csak a politikai osztály irányából érkezhet. Az új kánon születését a hatalmi szó indítja el, nem a szakmai igény, ezért a hosszú távú szervesülése is kétséges. A Fidesz sem pusztán mohóságból nyúlt hozzá a felsőoktatáshoz, hanem korszaképítési ambícióinak szerez érvényt, amelyet aláaknázhatnak az egyetemeken továbbélő posztkommunista struktúrák.
Feltörni a vidéket
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal család tele álmokkal és vágyakkal.
7. Beszámított minőség és államhatalom
Ahogy láttuk, minden, amihez az állam hozzáér szatén kesztyűjével, átpolitizálódik, politikaivá válik. Többé nem is magánjellegű tevékenységként kell megítélni, hanem a közre is tartozik.
Beszéltünk arról is, hogy a művek megítélése sosem egyöntetű, minőségük nem számosítható, vagyis nem általánosíthatók az értékelési szempontok sem.
Említettük, hogy ebből az következik, hogy az állam nem finanszírozhatja a művészi hivatalnok tevékenységét pusztán azért, mert az minőségi alkotásokat eredményez.
Cáfoltuk a demeteri tételt is, hogy az állam a minőségi irodalom lehetőségfeltétel-rendszerének megteremtésén fáradozik, hiszen annak létrejötte nem feltételezi a közpénzt.
A fő kérdést azonban még mindig nem válaszoltuk meg: Tulajdonképpen mit finanszíroz az állam az adófizetők nevében, amikor a kortárs irodalmat támogatja, és miért?
Nos, mi sem egyszerűbb ennél: igazolást a politikai osztály számára.
Ahogy a Kádár- és a Horthy-rendszer kapcsán is mindig a kulturális finanszírozás kérdése kerül előtérbe a rendszerek pozitív vonásaként, úgy ez alól a jelenkor sem kivétel.
Ha egy kormány sokat költ a kultúrára, azzal a saját disztingváltságának és intellektusának képét erősítheti, miközben semmi egyebet nem tesz, mint a hatalmi érdekeit követi. A szakértelmiség aztán hálából visszaigazolja a döntéshozók „bölcsességét”, igazságként eladja saját fenntartásának szükségszerűségét az átlagemberek felé, és elcsendesedik, amikor a stabilitást veszélyeztető társadalmi kérdések kerülnek napirendre.
A művészi hivatalnok a látszat ellenére nem az irodalom területén dolgozik, hanem politikai tevékenységet folytat irodalmi melléktermékkel.
Írásművészete mindig a kormányzati elosztási politika, azaz a kulturális költések függvénye, és a hatalom társadalompolitikájának részeként kell értelmezni.
Munkássága előtt strukturálisan mindig ott lebeg egy hatalmi megfontolás, amely teljesen analóg a vasút vagy az egészségügy finanszírozását megelőző kérdéssel: Hasznos-e számunkra fenntartani?
Ezt a kérdést pedig nem a vásárló teszi fel a könyvesboltban, hanem a politikai osztály tagjai a költségvetés összeállításakor. Ők azok, akik egy tollvonással derékba törhetik a karrierjét – és ha kell, meg is teszik.
Ameddig ez nem történik meg, addig azonban a közfinanszírozás védőhálóként garantálja hivatalnokunk számára az érvényesülést: amíg létezik közfinanszírozás, mindig el is nyeri valaki.
Ugyanez nem mondható el egy piaci íróról.
Noha az infrastrukturális környezet a magánszereplők képében eleve adott a számára, könnyen el lehet képzelni olyan esetet, amikor kiszorul egy-egy piaci szegmensről, vagy meg sem jelenik ott. A piaci író nemcsak hazai társaival, hanem a külföldiekkel is versenyben áll. És egyre inkább a mesterséges intelligenciával is.
Hozzáférése a piacon megszerezhető javakhoz esetleges, míg a művészi hivatalnok hozzáférése a közforrásokhoz szükségszerű.
Ennek eredményeként a művészi hivatalnok infrastruktúrája mindig ki is fogja termelni a kortárs Remekműveket™, a Nagy Írókat™ és a Minőségi Irodalmat™ azok milyenségétől függetlenül. Ady Endrének meg kell születnie, mert nélküle veszélybe kerül a politikai osztály és a bürokrácia legitimitása.
E legitimitásválságot jelzik a kormányzati kultúrpolitikával szemben megfogalmazott kritikák is, amelyek szerint nincsenek jobboldali „zsenik”. Ez azonban átmeneti állapot, és hosszú távon le fogja küzdeni a rendszer, különben pusztulásra van ítélve.
A harmadik köztársaság sem létezhetett a maga ünnepelt hivatalnokai nélkül, és a konzervatív kultúrpolitika is ki fogja termelni a már életükben klasszikusokat, akiknek a nevére sem biztos, hogy emlékeznek majd 50 év múlva. Az így születő Ady persze nem a paradigmaváltó Ady lesz, de mindenki ezt fogja állítani róla.
Csakhogy nincs díj, amivel megvásárolható a jövő, nincs szuperlatívusz, amely meggyőzi az érdektelen utókort – hát még a közönyös jelent!
Romain Rolland neve mond valamit az olvasónak? Őt ugyan nem lehet művészi hivatalnoknak tekinteni eltérő történelmi kontextusa miatt, ám korának világhírű és befolyásos szerzője volt, bejárással az összes szalonba. 1915-ben Nobel-díjat kapott, és a szovjetek még körútra is meghívták magukhoz, hogy így szerezzenek legitimációt Nyugaton – és hol vannak ők ma?
És a rákosista sematisták?
A kortárs Remekmű™, a Nagy Író™, a Minőségi Irodalom™ valójában mind a rendszerváltás utáni magyar állam brandjei, amelyek önmagukat legitimálják.
Akár üres lapokra is rá lehetne ragasztani őket matricaként, ahogy falra tapasztott banánokra vagy ananászokra is – anything goes –, a művek funkciója ugyanaz marad. Az pedig nem más, mint hogy a hatalom rajtuk keresztül nyilvánítja ki saját hatalomszerűségét.
A művészi hivatalnok alkotásai puszta referenciák, amelyek a hivatkozási alap megteremtésére szolgálnak a politikai osztály kezében.
Értékük ugyanúgy előre meghatározott és beszámított, ahogy alkotónk fizetése: fedezetük maga az államhatalom tekintélye.
Aki hozzáfér a közjavakhoz, azért fér hozzá, mert legalább egyszer minőségi munkát tett le az asztalra, és azért tett le legalább egyszer minőségi munkát az asztalra, mert hozzáfér a közjavakhoz.
A művészi hivatalnok életműve emiatt mindig pontosan egyetlen politikai fordulatnyira áll az eljelentéktelenedéstől: a pokol tornácán billeg.
És ezzel nemcsak az irodalom fejlődését fogja vissza, hanem az őt finanszírozó többségi társadalomét is.
A többségi társadalomét azért, mert bármilyen népnyúzó politikához képes alkalmazkodni, amíg az garantálja a megélhetését: „fontos” díjátadókat még tömegbe lövetések idején is lehet tartani.
Az irodalom fejlődését pedig azért, mert hivatalnokunk csak addig mer újítani művészetén, ameddig remélhet krediteteket a létező közönségétől. És mivel hatalmi irodalma számít a hivatalos, nemzeti/magyar irodalomnak, a Hagyománynak, ez minden magyarul írt alkotás megítélésére visszahat, itthon és külföldön egyaránt.
A posztmodern kor valóban meghaladta a modernitást – csak az ellenkező irányba.
Visszaállította az udvari művészetet.
És ha az udvar lángba borul, és vele égnek a művészi hivatalnok alkotásai is, még morális alapja sem lesz a felháborodáshoz.
Senki sem kényszerítette rá, hogy az állam puha keblére hajtsa a fejét.
🔔🎄Boldog Karácsonyt!🍷☃️
Mit olvass még?
