A kortárs szépirodalom nem közügy

Hegemónia, zsáner és a 4+1P

Ebben az esszében a kortárs magyar szépirodalom állami támogatását veszem górcső alá nem szépírói szemszögből. Azt vizsgálom, hogy milyen hatással van a szocializmusból örökölt intézményrendszer működésének logikája az irodalmi életre, és ez hogyan hat a magyar kultúra fejlődésére.

A hanganyag elérhető YouTube-on is.

Magyar szépíró felolvas hazájában világhírű remekművéből

Magyarországon még ma is kísért a bolsevizmus szelleme. A szovjet kultúrpolitikus, Andrej Zsdanov árnya lebeg a szépirodalom világa fölött. Még mindig szűk elitcsoportok akarják meghatározni a kulturális élet alakulását, és foggal-körömmel védik az intézményekből fakadó kiváltságaikat, amelyeket az állam biztosít számukra.

Szerintük a tömeg nem képes felismerni a valódi művészi értéket, így a szépirodalom sorsa sem lehet a piacra bízva. Úgy vélik, a művészi érték megítélése egy szakértői közösség feladata – akik természetesen ők maguk. Demokráciának, többségi akaratnak és a választás szabadságának itt nincs szerepe: a kiválóságot a minőség kapuőrei határozzák meg.

Közelebbről nézve azonban világos, hogy nem valamiféle objektív értékek vagy a nemzeti hagyományok feletti őrködésről van itt szó, hanem saját érdekeik védelméről. Állami pályázatokról és elismerésekről, akadémiai, szerkesztőségi és bizottsági helyekről, és az ezekhez társuló anyagi és egyéb juttatásokról.

Egyszóval: a közvagyon előnyösebb magánosításáról. A magánosított javakat aztán az uralkodó réteg a saját újratermelésére használja fel, hogy megőrizze azokat a pozíciókat, amelyek egyáltalán lehetővé teszik számára a magánosítást – és a kör bezárul.

1. A szocializmus továbbélése és a NER

A kortárs irodalmi establishment nem érdekelt a változásban. Szereplői tudják, hogy minden beavatkozás a működésükbe egyúttal kockázatot is jelent.

Kockázatot a megélhetésük és a befolyásuk elvesztésére, vagyis uralmuk felbomlását irányozhatja elő. Az establishment képviselői a legapróbb reformkísérletektől is irtóznak, ha az nem jelent közvetlen előnyt a számukra. A kockázatnál azonban még jobban gyűlölik azokat, akik kihívják őket a pástra.

A konkurenciát.

Csakhogy fogytán az erejük. A konzervatív politika – látszólag legalábbis – egyre inkább kezdi elengedni a szépirodalom kezét, amely intézményeinek egy része már a rendszerváltás előtt is létezett, bizonyos szempontból ténylegesen a szocializmus továbbélését jelentik az állam kazamatáiban.

A régi rendszer védelmezői ugyanakkor csak évtizedes közhelyeket képesek szembeállítani kihívóikkal.

Katatón monologizálással és hisztériával tudnak csak felelni minden kritikára és támadásra, megtoldva azt egy nagy adag fantáziátlansággal. Szerintük magától értetődő, hogy az államnak szerepet kell vállalnia az irodalmi életben. Vitának helye nincs, itt ugyanis megélhetésekről van szó.

Ha az ember rossz szemüveggel nézi az irodalmat, nem is fog észrevenni belőle mást, csak a négy P-t: a presztízst, a pénzt, a pozíciót és a protekciót – az ötödiket jólneveltségből lehagytuk.

Ez a főáramú irodalmi szereplők többségének hozzáállása, politikai oldaltól függetlenül. Jól látszik ez már csak azon is, hogy a sajtó rendre a magyar szerzők törtetésétől hangos, nem pedig nemzetközi sikereiktől – azok ugyanis elvétve akadnak. De a velük készült interjúkból és cikkeikből is nagyon sok minden kiderül értékeikről és prioritási sorrendjükről.

Akármerre nézünk, mindenfelé az átlagember számára ismeretlen írók ütik az asztalt közpénzeket követelve, amivel akaratlanul is rámutatnak saját tevékenységük bürokratikus jellegére és ürességére. Nem a többségi társadalom értékeli le a magyar szépírót, hanem az értékeli le saját magát kendőzetlen parazitizmusával, amelyhez még vérlázító arrogancia is társul.

A kortárs szépirodalmi intézmények zöme állami beavatkozás nélkül valószínűleg hamar tönkremenne. Másként fogalmazva: a szépirodalom kénytelen volna alkalmazkodni a piac logikájához.

Ez eleinte beszűkülést jelentene mind a keresleti, mind pedig a kínálati oldalon, ám hosszú távon elindíthatna egy tisztulási folyamatot is. Noha a piac sem tökéletes mechanizmus, megteremthet egy autonóm és minőségi szépirodalmi életet független intézményekkel, ami azonban nem volna kedvező a jelenlegi hegemón, azaz uralkodó csoportokra nézve.

A kormánynak különösen nem áll érdekében az irodalmi államapparátus felszámolása, hiszen az Orbán-kormány nem piacpárti, hanem függőségi viszonyok megteremtésében érdekelt.

A NER a kommunista-posztkommunista intézményes térhódítás megújítója és egyeneságú folytatója – csupán tudatosabb és cinikusabb elődeinél.

Gondoljunk csak bele: még mindig normálisnak számít, hogy kormánypártisággal aligha vádolható szerzők elsőkönyves gyerekeit hordozzák a tenyerükön a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott felületek, míg mások kénytelenek hosszú éveken át dolgozni ugyanezért.

Ez a jelenség nem a Fidesz hatalomra jutásával kezdődött, hanem a kultúrában elmaradt rendszerváltás eredménye.

Az orbánizmus kulturális-ideológiai hegemóniaépítésének alapja, terjeszkedésének lényege, hogy a régi gárda megvásárolható tagjait és intézményeit beolvasztja saját érdekkörébe, a többieket pedig meghagyja a piacnak. Az ellenfelek korrumpálása a NER megmaradásának előfeltétele.

A Fidesz igenis konszolidál, csak éppen ott, ahol valódi erőt érez: a túlfinanszírozott és leválthatatlan apparátusok berkeiben. Ők hatalmának valódi biztosítékai, nem pedig a tömegszavazói, azok ugyanis bármikor átvándorolhatnak egy konkurens politikai táborhoz.

Az államfüggő intézményrendszer azonban megmarad, és jó eszköz lehet a következő csoport törekvéseinek aláaknázásához. A közfinanszírozású művész a tévképzetekkel ellentétben nem egy autonóm, „polgári” alkotó, hanem egy kulturális funkcionárius, egy apró mandarin az üvegházban.

2. Az ízlés eredete

Szerencsére manapság egyre kevesebben gondolják azt, hogy az irodalmi életet adókból kellene fenntartani.

Egyre inkább megkérdőjeleződik az a feltételezés is, hogy egyáltalán szükség van kultúrpolitikára, ami valójában sosem volt több, mint a klientúraépítés gyakorlata. Egy sztálinista, hatalmi machináció, amit elfelejtettek magukkal vinni a kivonuló szovjet csapatok.

Optimizmusra azonban nincs ok. Egyrészt, mert a NER magába gyúrja a régi rendet, hogy még az előzőnél is totálisabb hegemóniát alakítson ki; másrészt, mert a posztkommunisták lecsatlakozó szereplői – akik nem közösködnek a hatalommal – könnyen visszatérhetnek egy nagyobb felfordulás következtében, hogy bosszút álljanak. És aztán majd megint folyhatnak a csapból is a technokrata handabandák a művészi érték időtlenségéről, objektivitásáról és a jóízlésről.

Manapság persze inkább a „nemzeti érték” kifejezését szokás használni ezek helyett, ám ez ne tévesszen meg senkit. Valójában az összes frázis ugyanazt jelöli: a közintézményeket leuraló elitcsoportok ízlésvilágát.

Aki az autonóm-önfenntartó irodalomban hisz, nem hiheti el az elitek meséit.

Nem gondolhatja azt, hogy az irodalmi értékítéletek függetlenek a társadalom alapvető folyamataitól, hogy létezik helyes és helytelen ízlés, amely alapján akár egy ember hazafiassága, karaktere, minősége is megítélhető.

Hogy kinek mi tetszik, az az egyén szocializációjától és környezetétől függ.

Az a környezet, amelyben valaki felnevelkedik és amelyben az ízlésvilága kialakul, maga is a történelem és a társadalom terméke. A „jóízlés” tehát történelmileg meghatározott és tanult dolog, nem pedig egy időtlen, velünk született képesség, ahogy az elitek szeretik feltünteti saját preferenciáikat.

Ha a művészi érték valóban objektív vagy örök volna, ha létezne egy magától értetődően helyes ízlésvilág, akkor különösebb előismeret nélkül is mindenki ugyanazokat a műveket tartaná értékesnek. Ez esetben egyáltalán mi szükség volna az „értékek védelmezőire”?

Noha már köreikben is egyre gyakrabban hallani a hegemónia és a kulturális tőke fogalmáról, saját szocializációjuk és intézményes hátterük kritikáját nem véletlenül csak félszívvel végzik el – ha egyáltalán. Mivel alkotásaikra nincs valós kereslet, így létfontosságú a számukra, hogy valahogyan megkerüljék a piacot, és megszilárdítsák a pozícióikat.

Ennek eszköze lehet a magánmecenatúra oligarchikus, vállalati vagy alapítványi formája éppúgy, mint az állami finanszírozás. Itthon egyelőre ez utóbbi a legjellemzőbb, így elsősorban itt van teendő.

3. A brahmin kaszt és előjogai

Hogy a hegemóniaépítés a „magasabb rendű értékek”, a nemzet vagy az antikapitalizmus nevében történik-e, az részletkérdés. A lényeg a játéktér, amely meghatározza a játékosok felvehető pozícióit az erőforrásokért és hatalomért vívott harcban. Ebben a harcban pedig a gondolatoknak, a képzeletnek is fontos szerepe van.

Legelőször ugyanis az uralkodó elbeszélés, magyarázati modell, vagyis narratíva keretezi be az egyének számára a világot, rajzolja ki számukra a szellemi horizontot. Az egyének csak ezután, a hegemón narratíva viszonyában képesek feltalálni magukat, és kialakítani saját stratégiáikat.

Ez persze nem azt jelenti, hogy csak narratívák léteznének, ne létezne objektív valóság. Arról van szó csupán, hogy az objektív valósághoz is viszonyulunk valahogyan, van egy szűrő az agyunkon, ami nagyobb társadalmi folyamatok és az egyén interakcióinak eredménye. Az értékítélet maga nem objektív – a tárgy viszont az.

„Írástudóink” apparátus jellege szorosan összefügg azzal, hogy tagjaik rendszerint a városi (felső)középosztályból kerülnek ki állami gyámkodás mellett. A bürokratizált-szervezett író épp ezért legelőször is a Szakmához és a mindenkori hatalomhoz hűséges, nem pedig a nagyközönséghez, hiszen nem attól függnek a jogosítványai.

A szépirodalom papja az oltárnak prédikál, és mindenkit megbélyegez, aki nem osztozik nézeteiben, végső soron a kiváltságaiban. Ha valaki például a konszenzussal szembemenve a cselekményes történetmesélést teszi meg alkotásai középpontjának, hamar a „populáris szerzők” komolytalan kasztjában fogja végezni. Ezzel aztán el is veszíti minden hitelét, irrelevánssá válik az elit szemében, hiszen nem közülük való.

Az irodalmi establishment olyan szervezetek keretei között működik, amelyek elutasítják a versengést és az innovációt, ahogy a felülről szervezett, monopolisztikus és centralizált struktúrák általában.

Helyettük a kompromisszumkészséget, a konformizmust, a hagyományt és a stabilitást jutalmazzák, hiszen így tudnak zökkenőmentesen működni. Ezek a kockázatkerülő, követő-másoló magatartásminták hosszú távon azonban garantálják is intézményei szétzüllését és eljelentéktelenedését.

Nem véletlen, hogy manapság olyan kevesen olvasnak kortárs magyar szépirodalmat. Minden kutatás azt mutatja, hogy évről évre csökken a hazai olvasók száma, abban pedig biztosak lehetünk, hogy ezzel egyidőben nem nőtt a szépirodalmat fogyasztók aránya.

Az sem véletlen, hogy egy a bevett stílushoz illeszkedő epigon alkotására lehet állami támogatást szerezni, míg egy kiemelkedő science fictionre vagy horrorra – amelyet a mainstream még mindig csak egzotikumként tart számon – szinte lehetetlen.

Az úgynevezett zsánerirodalomnak nincsenek államilag kiépített intézményei, nem része sem az egyetemek kötelező tananyagának, sem a kánonnak, miközben olvasótábora alighanem népesebb a szépirodaloménál.

A közfinanszírozás az irodalomban nem más, mint az elit privilégiuma. Csak azok férnek hozzá, akik idomulnak az uralkodó elvárásokhoz, a megfelelő ízlésvilágot szolgálják ki, lényegében utánoznak. Ez a középszer egyetlen előnye a minőséggel szemben: a megalkuvásra való képesség.

Mindez persze nem szükségszerűen probléma.

Vagy legalábbis azok számára nem az, akiknek az irodalom nem szalonbelépőt és társadalmi-hivatali munkát jelent. A lényegi probléma nem az állami csapok elzárása vagy azok megnyitása, hanem az, hogy egyes csoportok ízlésvilágát az adófizetők feladata fenntartani, míg másoké kénytelen áruba bocsátani magát. Egyeseknek szocializmus – másoknak öldöklő kapitalizmus.

4. Piac és állam

A piaci finanszírozás legnagyobb előnye az állami mecenatúrával szemben, hogy közvetlenebb kontrollt tesz lehetővé az olvasók számára, hiszen minden vásárló egyben alakítója is az irodalomnak. Egy piacról szerveződő irodalmi élet hitelesebb képet adhatna kultúránk állásáról, a magyar irodalom és az olvasók által fogyasztott hazai irodalom pedig egylényegűvé válhatna. Jelenleg ugyanis a magyar irodalom mindenekelőtt az állami-akadémiai irodalmat, a szépirodalmat jelenti.

Érdemes feltenni azt a kérdést is, hogy ha egy szerző munkásságát az olvasók nem akarják finanszírozni, miért az állam felelőssége megtenni ezt helyettük? Azért, mert az elitnek ez áll érdekében. Az irodalmi establishment lényegében jóléti-szükségleti kérdéssé változtatja saját ízlésvilágát, mintha intézményei az egészségügyhöz vagy a közoktatáshoz hasonló szerepet töltenének be a társadalom életében, ami természetesen nem igaz.

Könnyű belátni, hogy versolvasás nélkül is lehet hosszú és egészséges életet élni – egészségügy nélkül azonban aligha.

Arról nem is beszélve, hogy honnét származik az elit legitimációja mindehhez? Ki hatalmazott fel szerkesztőket, írókat, akadémikusokat és egyéb funkcionáriusokat arra, hogy mások által megtermelt javak fölött diszponáljanak?

De fordítsuk meg a legelső kérdést: Ha viszont egy szerző képes megélni a munkásságából, miért költsön rá még egyszer az adófizető az államon keresztül is?

Ebben áll a piaci elosztás másik nagy előnye: hogy nem kényszeríti rá az állampolgárokat olyan szereplők fenntartására, akiknek adott esetben még a létezéséről sem tudnak. Ide sorolhatók az állami támogatású, de magántulajdonú kiadók és folyóiratok is, mint például a Magvető vagy a Jelenkor. De az olyan online felületek is, amilyen például a Litera.hu.

Ezeket aligha lehet magánszereplőknek tekinteni, hiszen nem kizárólag a saját forrásaikból gazdálkodnak és vállalnak kockázatot. Az adófizetők ennek ellenére még csak bele sem látnak a működésükbe, nemhogy bármi hatással lehetnének rá.

Az állam önkényesen kijelöl bizonyos piaci szereplőket, akiket aztán versenyelőnyben részesít, amely kapcsán szintén felmerül a felhatalmazás kérdése.

Az államnak nem a közvetlen feltőkésítésben, hanem az irodalmi élet kereteinek megszervezésében kellene szerepet vállalnia. Ez lehetne például a könyvek áfamentessé tétele; a könyvterjesztő oligopóliumok és monopóliumok megszüntetése a verseny elősegítése érdekében; a kiadói fix ár bevezetése a kis terjesztők helyzetbe hozásához; vagy legszélsőségesebb esetben akár a könyvesboltokban megjelenő magyar-külföldi irodalom számarányának valamilyen kvótaszerű szabályozása is, hogy a magyar irodalom előnyhöz jusson a külföldivel szemben.

Egy biztos: a meglévő rendszerszintű kettős mércét, vagyis a társadalom egymilliomodának túlhatalmát az irodalmi életben csakis piacosítással lehet megtörni.

5. Szépírói élethazugság

Aki az irodalom autonómiáját és a fejlődést hirdeti, nem fogadhatja el a jelenlegi, feudalisztikus állapotokat. Nem fogadhatja el azt sem, hogy a szépirodalom a magas irodalom, a „minőségi irodalom”, a „komoly irodalom” vagy a magyar irodalmi hagyomány szinonimája.

A szépirodalom nem ezek szinonimája, hanem egy ugyanolyan zsáner, mint a többi. Egy szépirodalmi alkotás önmagában nem különb egy kriminél, egy fantasynél vagy egy romantikus műnél. A különböző zsánerek műveit össze sem lehet hasonlítani egymással, mert eltérő szempontrendszerek alapján íródnak.

Egy zsáner pedig nem más, mint egy formai-tematikai hagyomány, egy szabályrendszer, amelynek megfelelően alkotni szokás. Egy művet nem az tesz értékessé, hogy melyik hagyományban íródott, ez ugyanis azt jelentené, hogy nem az alkotást, hanem magát a hagyományt tartjuk értékesnek. Vagyis: az érték függetlenné válik a konkrét műtől. De hogyan létezhetne előbb a művészi érték, és csak aztán maga a mű?

A kortárs irodalmi elit nem tudja a választ, pedig éppen ezt gondolja akkor, amikor saját ízlésvilágát intézményesíti és finanszíroztatja meg az adófizetőkkel.

E hegemóniáját csakis saját működésének átlényegítésével, felmagasztalásával képes legitimálni. Saját karrierjét és megélhetését nem karrierként és megélhetésként artikulálja, hanem közszolgálatként, áldozatként, közművelésként, őrködésként stb.

Ugyanígy preferenciáit is függetleníti azok konkrét meghatározottságaitól. Így lesz a szépirodalom valamiféle magasabb rendű értékek megtestesítője, amely saját magát Dante, Goethe, Shakespeare, Tolsztoj örökösének tekinti, ami történetileg nem állja meg a helyét.

Ahogy Tolsztoj és Dante között sincs semmiféle „zsánerközösség”, úgy egy kortárs szerző sem alanyi jogon a klasszikusok folytatója, nem velük egylényegű, csak mert gondolatfolyamban ír, vagy mert „rangos” helyeken jelenik meg.

A szépirodalom állami támogatása is így válik közüggyé és civilizációs minimummá. Az elit innentől már nem is egyszerű polgárként tűnik fel a saját önelbeszélésében, hanem az Igazság letéteményeseként. Minden reggel a szellem arisztokratája, egy zseni néz vissza rá a tükörből fogmosás után és ürítés előtt, aki magától értetődően különb a többieknél, így tehát morális kötelesség is eltartani őt.

Az establishment írói azonban nem a szellem arisztokratái.

És erről az olvasó is megbizonyosodhat, ha vásárol egy kortárs folyóiratot – és még egyszer befizeti utána az adót.

---

Mit olvass még?

Mi a Substack?

A kapu a tükörben

Feltörni a vidéket