Feltörni a vidéket
Háznézés a Lemon Street Pincsijével
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal család tele álmokkal és vágyakkal.
Ez a család egy nap felkeresett egy ingatlanirodát.
A horrorsorozat első része. Az Emberek a hátsó kertben a Kráner család sötét története, amely egy kellemes, tavaszi délelőttön kezdődött – de nem úgy ért véget.
Az ingatlanügynök elhúzta a zakója ujját, és megint az arany Rolexére pillantott.
– Most már jó lenne, ha befejezné – morogta Marci a rozoga kapunak dőlve, és akkorát szívott a cigarettájából, hogy a feje is belefájdult. – Nem érek rá egész nap.
Csilla nevetett.
– Nézd a rendszámát! „KING 045”.
A napszemüveges férfi villantott feléjük egy marketingvigyort. Mutatta, hogy még két perc, és tett egy újabb kört a vadonatúj terepjárója körül.
Az egész zsákutca zengett a ripacskodásától.
– Mindjárt letépem a fejét.
– Ugyan hagyd már, legalább napozunk egy kicsit. Úgyis el akartál menni valahova, nem?
– Ja, de nem most. A kurva ügyfél is keveri a szart, nem hiányzik még nekem ez is.
– Nem akar fizetni?
– Mindegy. – Marci felsóhajtotta az utolsó füstpamacsot, és a kocsijuk alá pöccintette a cigarettát.
Ragaszkodott hozzá, hogy a cégessel jöjjenek, hogy így fejezze ki az öltönyösök iránti megvetését. Még a szerszámokat is a platón hagyta, a munkásbakancsán pedig friss vércseppekként száradt a festék.
– Na jó, még két perc, és ha nem fejezi be, én…
És ekkor a fickó zsebre vágta a telefonját és a napszemüvegét, és már jött is feléjük a kezét nyújtva.
– Bocsánat, ezt el kellett intéznem.
– Semmi gond – felelte Csilla mosolyogva. – Igazából mi késtünk.
– Könnyen idetaláltatok?
– Szó-szó. Elég kanyargós az út idefelé.
Az ingatlanos nevetett. Marci elhúzta a száját.
– Valami gond van?
– Semmi.
Pedig nagyon is volt gond. Méghozzá Csillával. Tényleg nagyon nagyon meg akarta venni ezt a szarkupacot, amire ő azóta Zombilyukként hivatkozott, hogy megmutatta neki az interneten.
– A gyerek nem akart maradni a szomszéddal – mondta Marci.
– Nagyiék nem értek rá?
Nem feleltek.
– A legjobbakkal is előfordul. Na, és mi volt a nevetés tárgya? Beavattok?
Csilla legyintett.
– Á, semmi extra. Belsős poén.
– Azok mindig a legjobbak. – Az ügynök megint az órájára pillantott, aztán egy porondmester mozdulatával csapta össze a tenyerét. – Na, és felkészültünk a következő buckinghami túrára?
– Persze – vágta rá Csilla. – Azért jöttünk, nem?
De csak egy halk mordulást tudott kicsikarni a férjéből. Oldalba bökte.
– Nagyszerű! Akkor mozgás! Szezám…. tárulj!
Marci fintorgott.
– Nem ártana megolajozni – jegyezte meg gúnyosan, mert a kilincs majdnem a kis pincsi kezében maradt, ahogy meghajolt előttük.
Mi is volt a neve? János? Vagy József? Horváth, talán? – nem mintha számított volna. Csilla elkeresztelte a Lemon Street Pincsijének, mert a fazon egy pécsi ingatlanirodának dolgozott a Citrom utcában. Egyhetven magas lehetett, huszonöt év körüli, de úgy pöffeszkedett, mintha vele akarna versenyezni.
Biztos valami politikuspatkány fia, gondolta Marci. A kocsit is apuci vette.
– Mit láttok, ha arrafelé néztek? – kérdezte két ujjal előre mutatva, miközben a tornác mentén haladtak a melléképületek felé.
– Egy udvart – dünnyögte Marci. – Mi mást? Meg egy csomó gazt, törmeléket, szemetet és…
Megakadt. Csilla grimaszolt, de nem ez fojtotta belé a szót.
– És egy raklapnyi lehetőséget!
Hanem az a valami ott a hátsó kert egyik hófehér almafáján. Egy… gyerekkoporsó? Nem, azt csak álmodta.
A Pincsi elővett egy zsebkendőt, és a kezét törölgette a düledező sufni előtt.
És csak mondta és mondta és mondta, hogy a telekszomszéd évekkel ezelőtt elköltözött, hogy a sövény mögött a hátsó kertből már a „vadon emelkedik”, és ha ez mind nem volna elég: néhanapján még német turisták is megfordulnak a környéken, hogy „megcsodálják a világhíres magyar építészet hagyományait”.
Marci végig a házikót figyelte a szeme sarkából. Himbálódzott az ágon.
– …úgyis az a terv, hogy feltörjük a vidéket.
– „Terv”? Milyen terv?
– Hát, eléggé ez az irány… nem? Vagy ti nem gondolkodtatok még ezen? Azért önti az állam ezt a sok pénzt a hitelekbe, mert szeretné visszatelepíteni a lakosságot a kistelepülésekre. Itt van ez a sok infrastruktúra meg minden kihasználatlanul, értitek. Ti nem egyszerűen lakók vagytok itt, hanem… úttörők. Igen. Azzal, hogy megveszitek ezt a házat, hozzájárultok a magyar vidék feltámasztásához, értitek? Egy nagy, történelmi feladatban vállaltok egy aprócska szerepet! Milyen érzés?
– Milyennek kéne lennie?
Csilla megint belé könyökölt.
– Khm… akkor… menjünk is tovább, nézzük meg a házat belülről.
Az ingatlanos nagy gesztusokkal monologizált. Marci orrát azonnal szúrni kezdte a friss festékszag, ahogy belépett. A konyha szürkés falait pásztázta.
– Minek festettek ki?
– Úgy gondoltuk, ennyit megtehetünk a leendő tulajdonosokért. Ki is takarítottunk, ahogy látjátok, de… Mehetünk tovább? Egy fontos hívást várok. Addig megmutatnám a nappalit. Erre.
– A panelhoz képest ez egy palota! A fél albérlet elférne csak ebben az egy szobában!
– És még van három másik! Plusz a fürdő és a raktár.
– Elképesztő, milyen luxus körülmények között éltek régen a parasztok!
Marci ingatta a fejét.
Az utcafrontra néző szobát utálta a legjobban. A szülei hálószobája is ugyanitt volt.
Szinte látta az apját, ahogy részegen hortyog az anyja mellett. Az üvegtáblákon sápadt fény játszik. A tévéből folyik a szenny. A bátyja éppen most érkezik meg valami balhéból vérző orral. Bevágja maga mögött a bejárati ajtót. Megremeg az ablak. Még egy perc, és áll a bál.
Holnap suli.
– És, íme: az utolsó szoba!
Vakolatdarabok csikorogtak a talpa alatt. Csilla nem hallotta. Nem hallott semmit.
– Imádom!
Ő mindig csak a saját álmainak visszhangjaira tudott figyelni. Pofonokként csattogtak a kopasz falakon. Az Álomgyáros második gyerekszobának nevezte ezt a fénytelen cellát, ami akár az ő szobája is lehetett volna.
Marci tenyere viszketett.
– Most meg mik ezek a foltok!?
– Foltok?
– Azok ott a falon. Meg ezek. Meg ott. Mindenhol. Az a sok szürke szar.
– Hm… Eddig észre sem vettem őket. Köszi, hogy szóltál. Majd rákérdezek a melósoknál. – A Pincsi tekintete megállt az övén. – Nehéz rendes munkaerőt találni manapság, nem igaz?
Marci agyán átsuhant, hogy milyen jó érzés lenne eltakarni azt az arrogáns szempárt egy-egy monoklival.
Addig ütni a pofáját, amíg pislog. Amíg lélegzik.
Üvöltés rázta meg a helyiséget.
Az ingatlanos vörös fejjel kapkodta a levegőt. Gengszter rap harsogott.
– Ú… Ha megbocsátotok, ezt fel kell vennem. Nagyon fontos. Tíz perc, maximum.
Csilla elmosolyodott, de ahogy az ingatlanos elindult kifelé, már a férje felkarjába is mélyesztette festett körmeit.
Meg sem álltak a hátsó kapuig.
– Nem hiszem el, hogy itt hisztizel egy ilyen szar miatt!
– Milyen szar miatt?
– Ki a tökömet érdekli, hogy minek szürke az a kibaszott fal? Biztos, nem festették le rendesen.
– De hát, pont ez az! Úgy néz ki, mintha az egész feketére lett volna festve korábban…
– Jaj, és miért festene bárki feketére egy szobát?
– Ki a fasz tudja, ki lakott itt azelőtt? Lehet, valami aberrált.
– Hagyd már a hülyeséget, légy szíves. Inkább adj nekem is egy cigit.
– „Köszi”.
– Nézzünk körbe még hátul is, aztán bólintsunk rá. Ennél jobbat úgyse találunk ennyiért.
– Aha, és hogyan fogsz itt dolgozni? Majd kijönnek ide a kurvák azon a szerpentinen? Vagy home office-ból fested a körmüket?
– Megoldják, ne aggódj.
Marci rázta a fejét.
– Én biztos, hogy nem fogok idejönni.
– Miért, az előző hely jobb volt? Harmincmillió egy disznóólért depressziós kreténekkel a szomszédban? Ez tényleg egy palota, drágaságom, csak te nem akarod észrevenni. Itt annyi hely van, hogy még a komposztálót is meg tudjuk építeni, amit akartál.
– Én nem akartam semmiféle komposztálót.
– Sőt, méhészkedni is lehet. A Botondka meg majd segít a ház körül, öntözi a virágaimat, eteti a tyúkokat.
– Tyúkokat?
– Igen, tyúkokat, miért ne? Simán elfér egy egész karám ott a sarokban. Vagy akárhol, nekem tök mindegy. És lehetne végre kutyánk is. Te beszélsz állandóan, hogy bezzeg öreganyádék minden szart megtermeltek maguknak, most meg inkább laknál ott a prosztók között? Meg fizetnél annak a majomnak?
– Akar ott lakni a hóhér, de egy holdkóros után sincs kedvem idejönni. Nézz már körbe! Mindenből árad ez a… ez a nyomasztó hangulat, te nem érzed? Olyan, mint valami elbaszott horrorfilmben, vagy én nem tudom. Az is mi a faszom ott? – Marci az almafa tetejére mutatott.
– Madáretető.
– Hogy lenne már az. Még egy kikúrt lyuk sincs rajta.
– Mi?
– Nem látod? Nincs rajta lyuk, amin bemehetnek a madarak. Milyen madáretető az, amin nincsen bejárat?
– Akkor madárházikó, mit tudom én, tök mindegy.
– Mondom, valami zakkant barom lakott itt. Azért ilyen olcsó, mert el akarnak susmogni valamit.
– Ne, csak a politikát ne, könyörgöm.
– Ez nem politika. Állandóan hülyének nézed a másikat, amikor mondani akar valamit, de gondolkodj már egy kicsit! Tavaly lakoltatták ki a palit, miért éppen most festették ki utána a házat?
– Nem tudhatod, mikor festették ki.
– Szórakozol velem?
Csilla megvonta csontos vállát, amin nonfiguratív tetoválás kacskaringózott le egészen a keskeny derekáig. Előhúzta a telefonját a retiküljéből, és vetett rá egy rövid pillantást. A füstkígyó elegánsan kanyargott az ujjai közül.
– Mert most akadt komolyabb érdeklődő – mondta –, gondolom.
– Igen, de emiatt minek kell kifesteni? Ráadásul ilyen igénytelenül. Nem furcsa ez neked?
– Miért lenne furcsa?
– Mi van, ha ez a faszszopó és a végrehajtó haverjai – Marci a Pincsi felé bökött a fejével – tudnak valamit, amit mi nem?
A férfi megint dobott egy marketingvigyort és egy „OK” jelet.
– Na és mit?
– Lehet, hogy el akarnak tüntetni valamit.
– Bővebben?
– Egy felkockázott hullát, egy droglabor nyomait, tudja a faszom. Akármit.
Csilla vigyorgott.
– Nem viccelek – tette hozzá Marci.
– De ha annyira el akarnak tüntetni valamit, akkor miért adják el a házat? Szerinted nem kockázatos ez egy kicsit?
Marci ráncolta a homlokát. A házikóra sandított. Meg mert volna esküdni rá, hogy nem is egy ehhez hasonló gyerekkoporsóról álmodott, hanem pontosan erről.
Vagy akármi is akart lenni az a beteges karácsonyfadísz.
– Ők abban érdekeltek – magyarázta –, hogy a helyszín eltűnjön még a föld színéről is. Aztán jönnek a hülye Kránerék, és megoldják. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Te is tudod, hogy működik ez a kibaszott ország. Itt mindenki a másikra tukmálja a saját szarját. Leginkább ránk.
– Krimit kéne írnod, édesem. Ez mind szép és jó, csak ott a bökkenő, hogy a végrehajtók kötelesek jelenteni a törvénytelenségeket, mert az államnak dolgoznak, úgyhogy ennyit erről.
– Akkor itt egy találós kérdés: Ha annyira az államnak dolgoznak, akkor miért raknak ki magyarokat a saját házukból?
Csilla cirógatta a férfi borostás arcát. Mélyen a szemébe nézett.
– Egész nap ezen az egy mondatot gondolkoztál, igaz? Csak mert tetszett a Batman, még nem lettél a Kérdőjeles, édesem, ugye tudod?
Marci félresöpörte a kezét.
– Rébusz. Rébusznak hívják. De már megint nem a kérdésre válaszolsz, hanem trollkodsz.
– Most ezt tényleg komolyan kérdezed, vagy csak kötekszel?
– Komolyan.
– Mit tudom én, nem is érdekel. Inkább a jövőnkre gondolnál. Meg arra, hogy hova rakod a kibaszott szerszámaidat, ha a haverod véletlenül kiszáll az üzletből?
– Nem fog kiszállni belőle.
– Sosem tudhatod. Nem is értem, mit kell ezen ennyit vitázni. Addig vegyük meg, amíg ilyen olcsó, a többi meg le van szarva.
– Elárulom a megfejtést: azért lakoltatnak ki magyar állampolgárokat a saját házukból, mert nem az ő érdekeiket képviselik, hanem a bankokét. Kibaszott magáncégek, édesem.
Csilla széttárta a karjait.
– Jó, és én mit csináljak vele? Attól még lakni is kéne valahol, nem?
Mit olvass még?
