Hívatlan vendégek
All Cops Are Bastards
A horrorsorozat folytatása. Az Emberek a hátsó kertben a Kráner család sötét története, amely egy kellemes, tavaszi délelőttön kezdődött – de nem úgy ért véget.
Mi történt korábban?
Az előző részben Marci és Csilla megtekintettek egy romos, mecseki parasztházat, amit egy arrogáns ingatlanügynök próbált meg rájuk sózni. Marci egyből gyanút fogott a hely nyomasztó légkörétől: a házat valamiért újrafestették belülről, az egyik szoba falain pedig szürke foltokat fedezett fel. Valamit el akarnak titkolni előlük? Gyanakvását csak tetézte a gyerekkoporsóra emlékeztető doboz, amely a hátsó kert egyik almafájáról lógott a sövényfal túloldalán. Csillát nem érdekelték az ellenvetései: csak a saját álmaival volt elfoglalva. Minél előbb meg akarta venni a házat, hogy berendezhessék a kis fészküket.
Legalább két hete mindennap látták a varjat, ahogy matat a tollai között, és károg a házikó tetején. Marci követ dobott felé, de lepattant a doboz oldaláról.
A madár meg se rezzent. Illegette tovább apró fejét a kopasz ágak közül, mintha csak rajta gúnyolódna.
Kerített még egy kavicsot, de ekkor a dög hirtelen felrebbent, és széles kört leírva húzott el a viharos szélben.
Marci kattogtatta a sniccert. Felfelé mászott a létrán. Eljött az ideje, hogy végre leszámoljon ezzel a förmedvénnyel. Hogy kivágja ezt az undorító tályogot. Hogy ne csak házuk legyen, hanem otthonuk is.
Hogy megérkezzenek.
Megkapaszkodott az egyik faágban, a zsineghez szorította a pengét, vett egy nagy levegőt – és vége.
Sok mindent el lehet intézni egyetlen vágással.
A házuk kicsinyített mása darabokra tört a sáros földön. Megszürkült deszkái szanaszét hevertek.
– Muszáj ezzel most szórakozni? – kiabálta Csilla a teraszról. – Mindjárt itt vannak a vendégek, te meg még fel sem vagy öltözve!
– Neked meg muszáj a szívbajt hozni az emberre? Azt akarod, hogy kitörjem a nyakam?
– Ezért mondom!
– Inkább menj, figyelj a gyerekre, mielőtt megint belenyúl a kibaszott konnektorba.
– Eszik.
– Jól van, akkor egyen. Én is mindjárt jövök. Egy perc, csak összeszedem ezt a szart.
Csilla vörös-fekete alakja eltűnt a bejárati ajtó mögött.
Marci lemászott. Kukazsákba gyűjtötte a házikó maradványait, aztán a fészer egy piszkos sarkába tette a létrával együtt.
Már csak tavaszig kellett várni a többi munkával. A kapuval kell kezdeni, gondolta. Újra kell deszkázni az egészet. Vagy teljesen lebontani. Végighúzta az ujját a rozsdás kereten: pattogott róla a festék.
Aztán jöhet a sövény, ami most boltívként hullámzott fölötte. Ez is mehet a levesbe. Teljesen kitakarta a hátsó kertet.
Rá akart gyújtani, de akkor eszébe jutott, hogy sietnie kell. Leverte a sarat a cipőjéről, és bement a házba, ami minden nappal egyre kevésbé hasonlított egy zombilyukra.
Ma inkább ősi labirintusnak tűnt tele pókokkal és csontvázakkal. Zúgott és süvített az eltévedt turisták szellemeitől. Sütőajtó nyílt, sütőajtó csukódott hideg csattanással. Tál zörgött az ebédlőasztalon.
Marci mélyeket szívott a cookie édeskés illatából, de Csilla a kezére csapott, amikor a fekete halom felé nyúlt.
– Várj még! Meleg. Meg amúgy sem eszünk piszkos kézzel.
– Húztam kesztyűt.
– Akkor se. – Csilla mosolygott.
Olyan dögös volt miniszoknyában és szarvakkal, hogy Marci legszívesebben a konyhaasztalra fektette volna, ha nincs ott a gyerek.
És a mindent beborító pókháló. Megcsókolta.
– Fürödj le, öltözködj fel, aztán készítek rólatok néhány képet. Szeretném, ha ma minden tökéletes lenne.
Csilla az etetőszék felé fordult, mire Marcinak sikerült kicsennie egy süteményt a tálból. Kacsintott Botondkának.
A gyerek vigyorgott.
– Nem akarod kicsit lehalkítani ezt a zenét? Vagy mi ez? Olyan, mintha valami akváriumban lennénk.
– Ha megjöttek, kikapcsolom. Menj fürdeni. Gyorsan-gyorsan.
Épphogy elért a fürdőig, a kutya már robogott is keresztül az udvaron, akár egy tank. Megszólalt a csengő.
– Siess, addig én feltartom őket! A jelmezedet odatettem a szárítóra.
Minden ördöglánynak szüksége van egy ördögférjre. És minden ördögfiókának kell egy ördögapa.
Már ha ennek az ördögapának nem akad el a cipzárja. Marci vörös kezeslábasa akár a Nyerd meg az életed Netflix-sorozat őreinek egyenruhája is lehetett volna – csak harsányabb és feszesebb volt annál. Hiába szenvedett, sehogy sem tudta rendesen felhúzni.
Kopogás hallatszott.
– Mindjárt.
– Gyere ki, drágám, vendégeink vannak. Hagyd a jelmezt.
– Hogyhogy hagyjam? Nem úgy volt, hogy…
Majdnem összecsípte a tokáját. Kopasz fejére húzta a kapucnit, és utoljára még végignézett magán a tükörben. Hegyes farok kígyózott utána a csempén.
– Na, milyen vagyok? – kérdezte fennhangon, de amikor meglátta a felesége szellemarcát, azonnal megtorpant a lendülete.
Egy férfi és egy nő ült vele szemben – de nem a vendégek.
– Jó napot.
Marci nyelt egyet. Ördögvillával a kézben talált rá az ellenség. A rohadékok.
– Nem ül le? – kérdezte a festett szőke nő.
– Mit akarnak itt?
– Csak feltennénk néhány kérdést. Semmi az egész.
Marci remélte, hogy csak halloweenre öltöztek rendőrnek, de aztán megmutatták az igazolványukat.
– Meghatalmazásuk van?
– Egyelőre nincs. Ez egy informális beszélgetés, semmi több. A feleségét már tájékoztattuk a részletekről. Nem tervezzük sokáig feltartani önöket, ígérem. Önök nem gyanúsítottak, és bármikor megtagadhatják a válaszadást.
A disznók két pofára zabálták az ő tökös süteményét. Csilla még kávét is öntött a nő elé, pedig már ezerszer elmondta neki, hogy disznókat nem szabad beengedni a házba.
Történjék bármi, a disznónak kint a helye.
A disznó tudja, hogyan kell úgy megverni az embert meccs után, hogy ne maradjon nyoma – és te tudod, Csillagom?
De a Csillagom nem tudta. Pedig ezt még az apja is tudta – böllér volt.
– Húsz percük van. – Marci leült a férfival szemben. Félredobta a villát. – Vendégeket várunk.
– Ideges? – kérdezte a rendőrnő, akinek rajzolt szemöldöke volt, és még Csilláénál is kékebb szeme. – Tényleg nem akarjuk zavarni önöket.
– Nem vagyok ideges. Csak dolgunk van. Nem igaz, drágám?
Csilla zavartan mosolygott. Hallgatott.
– Világos. Húsz perc, és itt sem vagyunk. Nem akarjuk elrontani a bulijukat.
– Szóval, mit akarnak?
A nyomozónő nyelt egy utolsó kortyot az ő kávéjából, aztán az ő poharába tette az ő kanalát. A töklámpa fénye megremegett a mappájától.
Minden kérdésére Csilla válaszolt.
– A ház megvétele óta nem láttuk.
– Biztos benne?
– Biztos.
– És ez mikor volt pontosan?
– A ház megvétele…?
– Május 22 – vágott közbe Marci.
Csilla a combjára tette a kezét, de ő továbbra is karba font kezekkel méregette a rendőröket. A férfi jegyzetelése különösen irritálta. Még a felsője ujját is felhúzta, hogy jól lássák az „ACAB” feliratú tetoválást az alkarján. A „BOTOND”-ból csak egy részletet villantott: az egyik szablya hegyét a kettő közül.
És a rendőrvért, ami csöpögött róla. A nő bólogatott.
– Azóta egyáltalán nem is hallottak Horváth úr felől?
– Nem, már mondtuk. – Marci lerázta magáról a felesége szorítását.
– A találkozókon kívül tartották vele a kapcsolatot?
– Nem – felelte Csilla.
– Miért tartottuk volna? Házat akartunk venni, nem barátkozni.
A másik nyomozó szakasztott úgy festett, mint a török biztonsági őr a stuttgarti plázában, ahol vagy tíz éve újítottak fel egy boltot.
– Ezt mi is tudjuk, Kráner úr – jegyezte meg. – De a mi dolgunk az, hogy kérdezősködjünk.
– És miért pont itt nálunk?
– Voltunk a szomszédoknál is – válaszolta a nő. – Önöké az utolsó ház, ezért jöttünk ide utoljára.
– Még tizenöt percük van.
– Ha gondolja, akár most is elmehetünk.
– Ne-ne, maradjanak, kérem. A férjem egy kicsit morcos ma, ennyi az egész. Nem igaz, drágám?
A rendőrnő kíváncsi pillantást vetett rá, aztán Csillához fordult. Eső kapart az ereszen.
– Akkor folytathatjuk?
– Természetesen.
– Köszönöm. Tehát… Kezdjük a bemutatókkal. Nem figyeltek fel semmi szokatlanra Horváth úr viselkedésében, amikor megmutatta önöknek a házakat?
– Nem.
– Egy kicsit azért zavartnak tűnt – tette hozzá Csilla.
– Általában is, vagy csak ennél a háznál?
– Általában is. – Botondkára nézett, aki csendben hallgatta a felnőtteket. Ilyenkor már nyávogni szokott, hogy ki akar szállni.
Lerakott elé egy süteményt. Összetörte.
– Szétszórt volt – folytatta. – Zavart, vagy hogy mondjam. Állandóan telefonált, ha pedig éppen nem, akkor valami fontos hívásról magyarázott.
– Gondolom, nem mondta, hogy kitől várja ezt a hívást, igaz?
– Nem.
– Kezdeményezett is telefont, vagy csak őt keresték?
– Nekem úgy rémlik, többnyire őt keresték. Nem?
Marci bólintott. A rendőrnő a mappába pillantott.
– És hogyan fogadta ezeket a hívásokat?
– Ahogy a hívásokat szokás – mondta Marci. – Felvette a telefont, és beleszólt a kagylóba.
– A kollégám arra gondolt, hogy milyen hangulatban fogadta őket.
– Idegesen – mondta Csilla, és megint megpróbált a lábához érni, de ellökte magától.
– Legyenek konkrétabbak, ha kérhetem. Nem vettek észre semmi furcsát a viselkedésében telefonálás közben?
Csilla elgondolkodott.
– Csak annyit, hogy állandóan üvöltözött.
– Üvöltözött?
– Játszotta a nagyfiút – felelte Marci. – Azt hitte, ettől vesszük komolyan. Tipikus pincsi magatartás.
– Ezt fejtse ki bővebben, legyen szíves.
– Az amatőrök szoktak így viselkedni. Meg a nímandok. Nagyzolnak meg ilyenek. Aki tud valamit, az nem rakja ki az ablakba, hanem csendben csinálja a dolgait. De amikor őt hívták, azt mindenkinek hallani kellett.
– Nekem úgy tűnik, hogy ön nem igazán kedveli Horváth urat.
Marci vállat vont.
– Majd elmondom, hogy kedvelem-e, ha hoznak valami papírt. – A Nagy-Magyarország alakú faliórára sandított. – Még tíz perc. Legyen inkább öt. A gyerekkel is kell foglalkozni, és mindjárt itt vannak a vendégek.
– Ne aggódjon, nem fogjuk elrontani a bulijukat. Még néhány kérdést engedjenek meg, és itt sem vagyunk.
– Hajrá.
– A ház körül vagy a házban nem találtak semmi oda nem illőt, miután beköltöztek? Vagy előtte?
Rövid csend telepedett a helyiségre. Az eső már dörömbölt a tetőn. Marci rázta a fejét.
– Semmit.
– Biztos benne?
– Száz százalék.
– És az ingatlan előző tulajdonosáról tudnak valamit?
– Csak azt, hogy kilakoltatták. És nem is akarunk többet. Ez már a mi házunk, és ez így is fog maradni. Megdolgoztunk érte, maguk meg idejönnek idegesíteni az embert.
Csilla elővette a hisztérikus hangját:
– És neki mi köze van ehhez?
– Nem biztos, hogy köze van hozzá, de sosem lehet tudni. – A nyomozónő kivett egy nyomtatott lapot a mappából, és eléjük csúsztatta. Egy férfi igazolványképe volt rajta. – Ha mégis látnák a környéken, mindenképpen értesítsenek minket. Antal Vilmosnak hívják.
– Várjanak, kérem… ne menjenek még… Visszajött, vagy most mi történik!?
– A nyomozás menetéről nem árulhatunk el részleteket.
– De hát…
– Ne aggódjon, Kránerné, nem lesz semmi baj. Ha köze van Horváth úr eltűnéséhez, ki fogjuk deríteni. Nagyon köszönjük a válaszaikat, nagyon sokat segítettek, de tényleg nem szeretnénk tovább feltartani önöket.
Marci csak egy másodpercre nézett fel a papír mögül, amikor kezet fogtak.
– Viszontlátásra, Kráner úr. Jó szórakozást.
Biccentett nekik.
Antal Vilmos nagymamás szemüvege mögül csak az üresség figyelt. Zsíros haja féloldalasan takarta el kerek homlokát, és hátul leért egészen a válláig. Egy ilyen fejet a true crime sorozatok is megirigyeltek volna.
És ő még megsajnálta, amiért kilakoltatták… Persze már akkor tudta, hogy a pasas nem normális, amikor meglátta a házikó tartalmát és a faragványt a tetején.
Felüvöltött a csengő. Aztán a kutya.
Marci a tarkóján érezte a varjú szimbólumot. Szinte égette.
Újabb szörnyek álltak az ajtóban.
Mit olvass még?
