ASP-protokoll (részlet)
Csak erős idegzetűeknek! Hiteles kép- és hanganyaggal.
Az ASP-protokoll a GABO kiadó 2022-es Év magyar science fiction és fantasynovellái pályázatának egyik győztes alkotása, amelynek keretében minden évben megmérettetik magukat a hazai spekulatív fikciós szcéna képviselői. A novella tizenöt másik szerző érdekes és izgalmas munkájával együtt jelent meg az antológiában, amely megvásárolható a könyvesboltokban és a kiadó webshopjában is. A sorozatot Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor szerkeszti.
A részletet a kiadó engedélyével közlöm. A képet és a hangot egy kémem készítette nekem.
Másnap reggel minden kezdődött elölről. Megint az ajtó előtt álltam, aztán megint beszívott a folyosó. Nem tudnám megmondani, miért, de belépés után mindig az elszíneződéseket bámultam, amiket a tisztítóanyagok martak a padlóba. Némelyik emberarcra hasonlított, kísértetek szürke fotóira, mások elvakart sebeknek tűntek. Kifakult vérfoltok voltak vagy talán ürülék maradványai. Kapcsolódobozok és számozott ajtók futottak a szemem sarkában. Három, négy, öt, hat – egyik a másik után. Minden nappal egyre több, ahogy teremről teremre törtünk befelé a végeláthatatlan folyosón. A műszakok mindig valamiféle furcsa lendülettel indultak, bakancsok dobogásával a folyosón, meghatározhatatlan alakzatokkal, amelyek odafent jöttek utánunk a gázcsövek tükörfényes acélján. Mindig azt hittem, hogy a kávé hajt minket, azért rohanunk annyira. Vagy az adrenalin dübörög bennünk, ki akar törni belőlünk a vadállat – pedig valójában menekültünk. Legalábbis én. Túl akartam lenni az őrületen, ami odabent várt, szimatolt, bámult sok száz fejével a következő acélajtó mögött. Aztán a következő mögött. Aztán a következő mögött. Az ember mindig szigeteket keres, meg akar pihenni, mielőtt eléri az utolsót. Bütykölget egy kicsit a garázsban, íjászkodik a kertben, megöleli a szerelmét: vesz egy nagy levegőt, és úszik tovább – de számomra már nem léteztek szigetek.
Csak káosz.
Szinte mellbe ütött a visítás, amikor a hetes terem ajtaja elgördült előttem. Még ekkor is azt gondoltam, ez a nap is ugyanúgy fog szétfolyni az emlékezetemben, mint az összes többi a tegnapot leszámítva. Hamarosan azonban kiderült, hogy mégiscsak léteznek szigetek.
Dr. Moreau szigetei.
A kutricák közti keskeny folyosón haladtam. Mögöttem szótlanul vonultak az embereim, akik egymás után lépkedtek a karámokba. Ahogy én is átléptem a térdig érő falat az egyik szélén, a malacok először szétrebbentek a lábam elől, utána kíváncsian követtek a kis csoportig a túlsó sarokba. Csipkedték a nadrágom szárát és a bakancsomat, szimatoltak a kezem körül, mintha csak játszani hoztam volna a vascsövet.
Nem is sejtették, hogy a testvéreiknek a túloldalt már egyetlen napja sincs hátra. Az afrikai sertéspestis miatt kucorodtak össze melegedni egy kis területre a vályúk és az etetőberendezések körül. A testüket vöröses-lilás foltok borították, mint a tegnapiét a kerítés tövében. A betegség lázzal, köhögéssel és étvágytalansággal indult, aztán elszíneződések jelentek meg a bőrön, amit véres hányás követett. Ezzel egyidőben fáradtság, reszketés, depresszió lett úrrá rajtuk – végül a halál. Ha egy állomány megfertőződött, azonnal munkához kellett látni, nehogy a vírus véletlenül kijusson a telepről, átkerüljön más állományokba, és még nagyobb járványt okozzon, mint ’18-ban Kínában, vagy azelőtt Grúziában.
Ellenszer nem létezett.
Én voltam az ellenszer. A fekete árnyék, amely lassan a fehér testekre borult. Kiemeltem egy malacot a kupacból – szakszerűen, a hátsó lábánál fogva –, aztán csak egy meglepett röffenést hallottam, mielőtt lesújtottam a vascsővel. Jobb kezem a magasba lendült, majd le a tarkójára. A malac rándult egyet, és dobtam is a karám túlsó sarkába, ahová a selejtet gyűjtöttem. Egyetlen reflexszerű mozdulat volt az egész. Fordultam a következőért. Az is ugyanígy végezte. Aztán jött a következő és a következő és a következő és a következő. Beteg vagy egészséges – igazából nem számított. A telep teljes állományát le kellett selejtezni. A vállalat még a tünetmentesek számára sem engedélyezte a karantént, mert az lassította volna a termelés újraindítását. Tizenkétezer disznó nyom nélkül – ez volt az ukáz. Ebből úgy hatezer lehetett süldő korú, amelyeket elszeparálva tartottak a kocáktól, a saját anyjuktól, hogy aztán egy napon ők is anyák lehessenek, akiknek a leszármazottjai aztán szintén anyák lesznek. Esetleg húsként végzik a hentespultokban vagy a szupermarketek polcain. Az egész egy önfenntartó, zárt rendszer volt a telepi fogantatástól a vágóhídi halálig. A vállalat magát az életet tartotta a kezében, amin persze nem volt szabad túl sokat gondolkodni, különben az ember kiesett az erőszak ritmusából, és kénytelen volt rágyújtani valami félreeső helyen odakint.
Olyankor mindig megrohantak az érzelmek. Eszembe jutott, ahogy a menyasszonyommal hempergünk a diófánk árnyékában, és a gyereket tervezgetjük. Nevetgélünk, hogy majd biztos olyan magának való lesz, mint én, találgatjuk, hogy fiú lesz-e vagy lány, milyen nevet adunk neki. Aztán visszamentem, és agyonütöttem egy újabb rakás malacot.
Gyűlöltem őket. Ahogy néztek ostoba szemeikkel, ahogy méregettek, mintha csak azt akarnák mondani, hogy valójában én tehetek mindenről. Bosszút akartam állni rajtuk a rémálmokért és a tönkrement életemért.
Teljes erőből közéjük rúgtam, mert már a tetemeket harapdálták. Az ijedt sivalkodást paták surrogása követte. Menekültek, de az árnyék ott volt a sarkukban. És lesújtott. Miután leszámoltam még néhánnyal, felfigyeltem egyre a sarokban, amit a vírus terített le. Már órák óta ott heverhetett, elkülönülve a többitől, én pedig csak most vettem észre. Teljesen kinyúlt, légzésnek nyomát sem láttam rajta, amikor felemeltem, mint egy zsákot, hogy a halomra dobjam. Kettőt léptem vele, aztán földbe gyökerezett a lábam.
Állattenyésztői mesterszakot végeztem az egyetemen, tudom, mit jelent a halál. Több ezerszer láttam már az évek alatt. Ennek a malacnak döglöttnek kellett volna lennie. Még fogásra is olyan volt, mint egy tetem: hideg és érzéketlen, kissé merev, de hirtelen életjeleket kezdett mutatni. Éreztem, ahogy a mellkasa kitágul, aztán összeszűkül. A szíve eszelős kalapálásba kezdett. Kocsonyás szeme körbe-körbejárt, mint egy megzavarodott iránytű, amely a sarkpontot keresi.
Eldobtam magamtól.
Tompa csattanással ért földet. A szeme még mindig forgott rózsaszín gödrében. A teste odalent vergődött a padlón néhány lépésnyire tőlem és a dögöktől. Zavarodottan, szinte már gépiesen vonaglott, kínlódott minden ízületével. Próbált feltápászkodni, miközben én mindenfelé a vascsövet kerestem. Megesett, hogy a malacok elgurították, ha az ember nem figyelt. Elnyújtott halálsikoly hasított a levegőbe. Láttam, hogy a többi karámban is felkapják rá a fejüket. Azt hittem, az egész tömegsír elevenedik meg a hátam mögött, de csak a disznó visított csontrepesztő hangon. Amikor odanéztem, valamiféle pózt kezdett felvenni, ami először természetesnek tűnt, de a csülkei mintha tovább mozogtak volna, függetlenül a teste többi részétől. Kidülledő szemei egy láthatatlan pontra szegeződtek a plafonon. Megindultam, hogy puszta kézzel végezzek vele, de hirtelen átsuhant az agyamon az utolsó veszekedésünk a menyasszonyommal, és minden erő kiszökött az ujjaimból.
A következő pillanatban zöld ruhát viselő alak rohant el mellettem, és a malac már a levegőben is volt, aztán ismét lent a földön. Lendületes félkört írt le a levegőben, ahogy Dusán újra és újra a mocskos betonnak csapta a fejét a hátsó lábainál fogva. Minden ütést egyre kétségbeesettebb, egyre élesebb visítás követett. A tizedik ütésnél nehéz csend telepedett a teremre.
Minden tagomban reszkettem. Dusán lenézően grimaszolt felém, mert én már nem bírtam így, „normálisan” selejtezni, ahogy egyébként szoktuk. Csak a vascsővel ment.
Újabb tompa csattanás hallatszott. Dolgoztunk tovább.
Mit olvass még?
