A Khorramdin Attrakció
Nem akarod tudni, mi üvölt a kalodában. Flash fiction horror.
A Khorramdin Attrakció megnyitotta rozsdás kapuit!
Tessék, csak tessék!
Le az aknába, fel a gyomorba,
szól a kaloda hideg sikolya!
Tessék, csak tessék!
Az utazás egy rácsozott kalodával kezdődik, ami hideg csattanással záródik, akár egy kagylóhéj. Nincs segéd, nincs útmutatás, csak a koporsószerű kabinok lógnak a sötétben a peron mellett. Nem tudom, mi történik, ha véletlenül elvéted a beszállást. Állítólag felvilágít egy vörös lámpa, és őrjöngő emberek zúdulnak be a levegőtlen, vérszagú helyiségbe. Péter szerint jobb nem megvárni.
Péter sok mindent mondott abban a néhány órában, amíg ismertem – túl sokat is.
Mire elértük a Khorramdin Attrakció hófehér, gyárszerű épülettömbjének bejáratát, már csak ketten maradtunk. A távolból szüntelen vurstlihangot és sikolyokat hozott a szél.
Kifizettük a négy eurós jegyet a mogorva, törökös beütésű fickónak a füstös bódénál, leadtuk a telefonokat, aztán egy tükörfolyosón haladtunk tovább.
Péter lelkes volt. Azt mondta, egyedül senkit sem engednek be ide, és örült, hogy végre sikerült becsalnia valakit. A folyosó idegesítően verte vissza a hangját. Fénykavalkád lüktetett.
Neki is tériszonya volt, mint nekem. És ő sem akart felülni egyik hullámvasútra és körhintára sem, úgyhogy kilenc óra körül lecsatlakoztunk a társaságról, aminek a nagyja már spiccesen dülöngélt a gin tonictól és a kevert vodkától. Én is fellazultam, bár még mindig nem tudtam megbirkózni a ténnyel, hogy egy rakás cégespólós, IT-s kreténnel vagyok együtt egy legénybúcsúban külföldön.
Nem is értettem, miért hívott meg a volt osztálytársam így tíz év távollét után. Talán kellett neki valaki, hogy lefoglalja ezt a hülyegyereket.
Vagy dicsekedni akart, hogy ő milyen sokra vitte az életben. Hogy az ő logóját viseli mindenki – miközben én… Miközben én egy présházban élek a Gyilkos nevű angol vérebemmel, és napról napra örökítem meg az elmúlást a szénceruzáimmal.
Már egy egész albumot megtöltöttem velük. De hát, mindenki másban leli meg az örömét.
Péter nem akarta abbahagyni. A narrátor szavait tolmácsolta, amikor bekapcsoltak a gépek, és elindult a kerekek szüntelen kerregése – ennyi haszna legalább volt.
A történet feketeségben kezdődik.
Babak Khorramdin nagy harcos volt, indít a bemondó. Nemcsak a karddal, hanem a szavakkal is kiválóan bánt. Nevét perzsa harcosok nemzedékei harsogták telitorokból, dalok és mesék őrzik bátor tetteinek emlékét, stratégiai lángeszének nagyszerűségét.
Ám, ahogy minden igazi lázadó, a nagy Khorramdin is elbukott.
Ezen a ponton váratlanul megfékeznek a kalodák. Éles csattanás hallatszik. A vállad a rácsnak csapódik. A narrátor elhallgat. Szorítod a fogantyút. Lógsz a semmiben, hason fekve várod, hogy történjen valami. A bokádat huzat csiklandozza odalentről.
Telnek a percek.
Hosszú, néma percek a dohszagú ürességben. Aztán tompa kattanással kapcsol fel egy lámpa úgy húsz méterrel előtted. Egy akna alját bámulod. Újabb kattanás. Lassan mintha egy felvonó indulna meg odalentről, egyik fényszóró követi a másikat, de csak a kábelek és a pókhálók kelnek életre a falakon. Ajtó nyílik a mélyben, beáradó fénye fehérre meszeli a szemközti falat.
Újra felrecsegnek a hangszórók. A mechanika függőleges pozícióba fordít. Csikorog. A repedezett falat bámulod. Fogoly vagy. Mint egy disznó az elgázosító liftben, útban lefelé.
Felkapcsol az utolsó lámpa is. Egyenesen a képedbe világítanak.
Babak Khorramdint elárulták.
Megkínozták. Megölték.
Dobok lüktetése hömpölyög odalentről. Láthatatlan tömeg zúgja, hogy Khorramdin!, Khorramdin!. Ostorok csattognak, kardok suhognak. Hörgések torzulnak disznók éktelen visításává.
Az abbászidák uralkodója levágta Khorramdin mindkét kezét és mindkét lábát. Megbüntette a felkelésért. A tömeg őrjöng. A véred pumpál, készen állsz, hogy eléjük vesd magad, és bosszút állj érte, de a hangjáték hirtelen megszakad.
Egyetlen másodperc az egész. És csend.
Éppen akkor éred el a verem legalját.
– Hús…?
Péter majdnem elhányta magát, amikor a bűz megütötte az orrunkat. Az én gyomrom keményebb. A termet is ezer közül felismertem, ahová a vasút ezután vitt minket.
Mintha száz marionettbábu mozgott volna odalent egyetlen gépsor megannyi alkatrészeként. Maszkot és kötényt viseltek, mintha a szalag tartozékai lettek volna, nem is emberek. Kezükben sebesen dolgoztak a húsvágó kések. A narrátor megint megszólal, miközben már süvítesz is a következő alagút felé.
Senkit sem érdekel, hogy odafent vagy.
Péter is feleslegesen kiabált lefelé – a bohóc. Idefelé a sztrájkoló vasutasokat szidta, amiért késett a vonat.
A második alagútban aztán kezdtek összefolyni a dolgok. Csillagokat láttam hunyorogni. Kanyarok és hurkok váltogatták egymást, mintha egy emésztőrendszerben sodródtunk volna egyre lejjebb vagy egyre feljebb. Nem tudom eldönteni. Az irányok már nem jelentettek semmit, a testünk ide-oda csapódott. Állatias szenvedés kísért minden irányból.
Khorramdin haldoklott. Miután az abbászidák megcsonkították, egy ökör bőrébe varrták, és közszemlére tették.
Amikor a narrátor ezt mondja, rozsdás fém csattan valahol nagyon messze. Khorramdin sziklákkal övezve lógott a tűző napon. Barna bőrzsák rángatózott a rácsok mögött.
Sikoltott.
Khorramdin próbálta kiharapni magát.
A tömeg tétlenül nézte.
Utolsó leheletébe még az alagút is beleremeg. Megátkozta őket. A tétleneket és a gyávákat és a kárörvendőket és a fölényeseket.
Az orromban éreztem a kiszáradó ökörbőr szagát. Nyikorogva hevült, szűkült, és én már nem tudtam, hol vagyok, miért fuldoklom, hova zártak be, vagy zártam be magamat. A kerekek kattogtak. Aztán hallottam a roppanást is, ahogy egy testet összenyom a bőr. Ahogy az állati koponya egybeforr az emberivel, egyetlen törött istenfejet alkotva.
Aztán egy szikár alakot pillantottam meg a pálya mellett egy kiszögellés tetején. Sápadt fénykörben állt ott, saruját nehéz köpeny csapkodta. Kezében kardot és pajzsot szorongatott.
Bevettük az utolsó kanyart.
Babak Khorramdin visszatért – ezek a narrátor utolsó szavai, mielőtt felkapcsolnak a lámpák. Kóvályogtam kifelé, a hányinger kerülgetett. Péter összevissza hadovált.
Mintha száz évet öregedtem volna abban a tíz percben. Egyszerre minden új értelmet nyert, de nem találtam a szavakat.
Ma sem találom.
A rendőrök sem hisznek nekem. Azt mondják, a Khorramdin Attrakció nem is létezik, hogy én találtam ki az egészet alibinek.
Azt hiszik, őrült vagyok – gyilkos. A rajzaimat is elkobozták a rohadékok.
A nyakamba akarják varrni, ami Péterrel történt… Mindig kell egy kisember, aki elviszi a balhét, nem igaz?
De én nem vagyok őrült.
Csak egy böllér.
Bár, ha belegondolunk, egy disznót sem annyira bonyolult megnyúzni, mint egy ökröt.
Mik a benyomásaid? Beszélgessünk a chattéma alatt!
Mit olvass még?
