A Khorramdin Attrakció
Nem akarod tudni, mi üvölt a kalodában. Flash fiction horror.
A Khorramdin Attrakció megnyitotta rozsdás kapuit!
Tessék, csak tessék!
Le az aknába, fel a gyomorba,
szól a kaloda hideg sikolya!
Tessék, csak tessék!
2025.05.03.
Néhány apróbb (4-5 mondatnyi) módosítást hajtottam végre a szövegen, hogy a fejemben élő ötlethez közelítsem. Ezután már csak akkor fogok módosítani rajta, ha egyszer nyomtatásba kerül.
Az utazás egy rácsozott kalodával kezdődik, ami hideg csattanással záródik, akár egy kagylóhéj. Nincs segéd, nincs útmutatás, csak a koporsószerű kabinok lógnak a sötétben a peron mellett. Nem tudom, mi történik, ha véletlenül elvéted a beszállást. Állítólag felvilágít egy vörös lámpa, és őrjöngő emberek zúdulnak be a levegőtlen, vérszagú helyiségbe. Péter szerint jobb nem megvárni.
Péter sok mindent mondott abban a néhány órában, amíg ismertem – túl sokat is.
Mire elértük a Khorramdin Attrakció hófehér, gyárszerű épülettömbjének bejáratát a bécsi vidámpark egy eldugott szegletében, már csak ketten maradtunk. A távolból szüntelen vurstlihangot és sikolyokat hozott a szél.
Kifizettük a négy eurós jegyet a mogorva, törökös beütésű fickónak a füstös bódénál, leadtuk a telefonokat, aztán egy tükörfolyosón haladtunk tovább, át az üvöltő arcot formázó kapun keresztül.
Péter lelkes volt. Azt mondta, egyedül senkit sem engednek be ide, és örült, hogy végre sikerült becsalnia valakit. A folyosó idegesítően verte vissza a hangját. Fénykavalkád lüktetett.
Neki is tériszonya volt, mint nekem. És ő sem akart felülni a hullámvasútra és a körhintára, úgyhogy kilenc óra körül lecsatlakoztunk a társaságról, aminek a nagyja már spiccesen dülöngélt a gin tonictól és a kevert vodkától. Én is fellazultam, bár még mindig nem tudtam megbirkózni a ténnyel, hogy egy rakás céges pólós, IT-s kreténnel vagyok együtt egy legénybúcsúban külföldön.
Nem is értettem, miért hívott meg a volt osztálytársam, így tíz év távollét után. Talán kellett neki valaki, hogy gondoskodjon erről az életképtelen hülyegyerekről.
Vagy dicsekedni akart, hogy ő milyen sokra vitte az életben. Hogy az ő logóját viseli mindenki – miközben én… Miközben én csak egy proli vagyok, és egy présházban élek a Gyilkos nevű angol vérebemmel, és napról napra örökítem meg az elmúlást a szénceruzáimmal. De egy nap majd az én logómat viseli mindenki, ha az úr és a szolga helyet cserélnek.
Már egy egész albumot megtöltöttem velük. Mindenki másban leli meg az örömét.
Péter például az állandó dumálásban. Nem akarta abbahagyni. Amikor bekapcsolt a mechanika, a narrátor szavait tolmácsolta, és elindult a kerekek szüntelen kerregése – ennyi haszna legalább volt.
A történet feketeségben kezdődik.
Babak Khorramdin nagy harcos volt, indít a bemondó. Nemcsak a karddal, hanem a szavakkal is kiválóan bánt. Nevét perzsa harcosok nemzedékei harsogták teli torokból, dalok és mesék őrzik bátor tetteinek emlékét, stratégiai lángeszének nagyszerűségét. Valahol mintha már hallottam volna ezt a történetet.
Ám, ahogy minden igazi lázadó, a nagy Khorramdin is elbukott.
Ezen a ponton váratlanul megfékeznek a kalodák. Éles csattanás hallatszik. A vállad a rácsnak nyomódik. A narrátor elhallgat. Szorítod a fogantyút. Lógsz a semmiben, hason fekve várod, hogy történjen valami. A bokádat huzat csiklandozza odalentről, a feketeség némán vonaglik körülötted.
Telnek a percek.
Hosszú, néma percek a dohszagú ürességben. Aztán tompa kattanással kapcsol fel egy lámpa úgy húsz méterrel előtted. Egy akna alját bámulod. Újabb kattanás. Lassan mintha egy felvonó indulna meg odalentről, egyik fényszóró követi a másikat, de csak a kábelek és a pókhálók kelnek életre a falakon. Lent a mélyben ajtó nyílik, beáradó fénye fehérre meszeli a szemközti falat.
Újra felrecsegnek a hangszórók. A mechanika függőleges pozícióba fordít. Csikorog. A repedezett falat bámulod. Fogoly vagy. Mint egy disznó az elgázosító liftben, útban lefelé.
Felkapcsol az utolsó lámpa is. Egyenesen a képedbe világítanak.
Babak Khorramdint elárulták.
Megkínozták. Megölték.
Dobok lüktetése hömpölyög odalentről. A gép lefelé visz. Láthatatlan tömeg zúgja, hogy Khorramdin!, Khorramdin!. Ostorok csattognak, kardok suhognak. Hörgések torzulnak disznók éktelen visításává.
Az abbászidák uralkodója levágta Khorramdin mindkét kezét és mindkét lábát. Megbüntette a felkelésért. A tömeg őrjöng. A véred pumpál, készen állsz, hogy eléjük vesd magad, és bosszút állj érte, de a hangjáték hirtelen megszakad, ahogy eléred a verem legalját.
Egyetlen másodperc az egész. És csend.
– Hús…?
Péter majdnem rosszul lett, amikor a bűz megütötte az orrunkat az átjáró felől. Az én gyomrom keményebb. A termet is ezer közül felismertem, ahová a vasút ezután vitt minket. Egy másodpercre azt hittem, egyenesen az üzemben bukkanunk ki.
Mintha száz marionettbábu mozgott volna odalent egyetlen gépsor megannyi alkatrészeként. Maszkot és kötényt viseltek, akárha egy szalag tartozékai lettek volna, nem is emberek. Kezükben sebesen dolgoztak a húsvágó kések. A narrátor megint megszólal, miközben már süvítesz is a következő alagút felé.
Senkit sem érdekel, hogy odafent vagy.
Péter is feleslegesen kiabált lefelé. Idefelé a sztrájkoló vasutasokat szidta, amiért késett a vonat, most a melósokon gúnyolódott. A hangja egyre jobban hasonlított a főnökömére, ahogy elkeveredett a narrátoréval.
Gyűlöltem.
A második alagútban aztán végleg kezdtek összefolyni a dolgok. Csillagokat láttam hunyorogni elérhetetlen messzeségből. A fogódzó akár egy kés markolata is lehetett volna. Kanyarok és hurkok váltogatták egymást, mintha egy emésztőrendszerben sodródtunk volna egyre lejjebb vagy egyre feljebb. Nem tudom eldönteni. Az irányok már nem jelentettek semmit, a testünk ide-oda vonaglott. Állatias szenvedés kísért minden irányból.
Khorramdin haldoklott. Miután az abbászidák megcsonkították, egy ökör bőrébe varrták, és közszemlére tették.
Amikor a narrátor ezt mondja, rozsdás fém csattanása visszhangzik. Khorramdin sziklákkal övezve lógott a tűző napon. A rácsok mögött valami barna folt rángatózott.
Sikoltott.
Khorramdin próbálta kiharapni magát az ökörből.
A tömeg tétlenül nézte.
Utolsó leheletébe még az alagút is beleremeg. Megátkozta őket. A tétleneket és a gyávákat és a kárörvendőket és a fölényeseket.
Az orromban éreztem a száradó bőr szagát. Nyikorogva hevült, szűkült, és én már nem tudtam, hol vagyok, miért fuldoklom, hova zártak be, vagy zártam be magamat. Csak a kattogást hallottam. Átsuhant az agyamon, hogy talán véletlenül a galócafőzetből ittam. Aztán hallottam egy roppanást, ahogy egy testet összenyom a bőr. Ahogy az állati koponya egybeforr az emberivel, egyetlen törött istenfejet alkotva.
Ezután egy szikár alakot pillantottam meg a pálya mellett egy kiszögellés tetején. Sápadt fénykörben állt ott, saruját nehéz köpeny csapkodta. Kezében kardot és pajzsot szorongatott, a fején szarvak ágaskodtak.
Bevettük az utolsó kanyart.
Babak Khorramdin visszatért – ezek a narrátor utolsó szavai, mielőtt felkapcsolnak a lámpák. Kóvályogtam kifelé, a hányinger kerülgetett. Péter összevissza hadovált. Én sem találtam a szavakat.
Ma sem találom.
A rendőrök nem hisznek nekem. Azt mondják, a Khorramdin Attrakció nem is létezik, hogy én találtam ki az egészet alibinek.
Azt hiszik, őrült vagyok. A rajzaimat is elkobozták a rohadékok.
A nyakamba akarják varrni, ami Péterrel történt… Mindig kell egy kisember, aki elviszi a balhét, nem igaz?
De én nem vagyok őrült.
Csak egy böllér.
Mik a benyomásaid? Beszélgessünk a chattéma alatt!
Mit olvass még?
