Az incidens

Kilenc óra huszonhárom perckor kezdődött. Pénteken.

Ez a szöveg egy félretett regényemből származik, amely az ASP-protokoll koncepciójának folytatása. Mivel önállóan is működő jelenetről van szó, ezért úgy gondoltam, hogy némi szerkesztéssel ez lesz az oldal első ténylegesen is előfizetői tartalma. Ez azt jelenti, hogy fizetőfal nélkül csak azok olvashatják, akik rendelkeznek előfizetéssel (az ajándék is beleszámít).

A regényt a jövőben mindenképpen szeretném befejezni, mert egy három részből álló tematikus ciklus egyik darabjának szánom, de még nem érzem magamat elég tapasztaltnak a megírásához.

Amikor ezt a jelenetet írtam, még nem tudtam, mire vállalkozom. Szabályosan kifolyt belőlem, utána pedig fetrengtem az ágyon, bűntudatosan bámulva a plafont, mintha személyesen én követtem volna el a leírtakat. Ma már nevetségesnek tűnő etikai dilemmák kínoztak, és valahol nagyon mélyen fel-felüvöltött az a viszolyogtató mondat: „Mit tettem!?”

Aztán jöttek a rémálmok.

Ennek tükrében gördíts tovább.

Én szóltam.

Ha nincs előfizetésed, de már feliratkoztál, javaslom az ingyenes tartalmakat.

Az Emberek a hátsó kertben a tervek szerint jövő héten folytatódik. Utána egy darabig korlátozás nélkül is olvasható lesz teljes terjedelmében.

A kép cenzúrázatlan változatát megtalálod a szöveg végén.

A halál dobogó léptekkel vonult az egyes számú terem felé. Az állatok felbolydultak a közeledő bakancsok zajára. A pállott levegőben nehéz, trágyaszagú por kavargott, ahogy a rózsaszín testek megmozdultak egymáson a karámokban.

Kilenc óra huszonhárom perc volt, amikor a selejtezés megkezdődött. Péntek.

Kivágódott a tolóajtó.

A vegyvédelmi ruhás alakok berontottak a rekeszsorok közti keskeny folyosóra, és egymás után lépkedtek a rémült malacok közé az alacsony kerítéseken át.

– Minden kutricába egy ember!

A sörhasú férfi hangja alig törte át az egyre vadabb, egyre veszettebb visítozást. A beteg disznók őrjöngő bolyként rohangáltak körülötte, csipkedték a nadrágja szárát, szaglászták a bakancsát. Néhány ember karkörzéseket végzett, Dusán a karámfalat csapkodta a vascsövével a legtávolabbi karámban az ajtó mellett. István minden ütését a tarkóján érezte.

– Fejenként mindenkire 85 jut, az utolsó takarít! Jó munkát, uraim!

A szomszédos karámba nézett, amelyben egy széles alak állt, bár maszkban és védőszemüvegben nem sokban tért el a többiektől:

– És hölgyem!

Elkezdték.

Egyetlen rutinmozdulattal indult az egész. Utána már a vascső irányított – nem ő.

Neki csak fel kellett emelnie őket a csülküknél fogva, a többit intézte a három centi acél.

Bezúzta az első malac tarkóját, és már lendült is a következőért. Az állat rángatózva esett a földre. Úgy kapálódzott, mintha egyenesen a túlvilágra akarna átmenekülni, de csak egyetlen beteges kört sikerült leírnia a padló betonrácsán. Az orrából habos agyvelő szivárgott. Fél perc, és már csak egy vörös koszorú maradt utána, amikor István a sarokba dobta a tetemét.