A kapu a tükörben
A három dimenzió nem elég a káosz megértéséhez
Mi a különbség a rémálmok, az elmebaj és a hétköznapjaink között? Menj ki az utcára egy hektiktusabb napon, és figyelj. Olvasd a híreket. A kommentszekciókat. Nézz videókat. Gondolkodj a jövődről. És a gyerekeidéről, ha vannak.
Meg tudod mondani?
Ezer arcával figyelte a felpúposodó, virágmintás tapéta a falakról. A vastag bejárati ajtó üvegszemén pislantásként vonult át egy árnyék. Felhúzta a lábait a kisszéken, de a fuldokló folyosó-torok nem akarta kiköpni. A telefonos diszpécser is csak okoskodott tovább a vonal másik végén ahelyett, hogy küldte volna azt a rohadt mentőt. A rémálom nem akart véget érni.
– Szerotonin-szindrómát kapott? Hát ezt meg honnan vette, uram?
– Megnéztem a betegtájékoztatót – hadarta Szilveszter a papírt szorongatva. – Olyan tüneteim vannak, mint ami oda van írva.
De a férfit nem hatotta meg. Talán azt várta, hogy könyörögjön neki?
Szilveszter üvöltött.
– Holnap lesz az állásinterjúm, nem érti!?
– Ühüm. És hány darabot vett be abból a pirulából, uram?
– Egyet, reggel, tíz miligramosat. Ma szedtem be az elsőt a kezelés miatt.
– Reggel? Az nem létezik, hogy este hatkor még bármi hatása legyen, uram.
– Ne nézzen már hülyének a saját adómból, ember! Valami bajom van, egy órája alig kapok le… – Megakadt. A beépített szekrénysor egyik ajtaja megmozdult a fogassal szemben. Nem, nem mozdult meg. Csak rosszul látta.
– Uram, ott van?
– Itt.
Belégzés. Vajon a férfi hallotta? Hallotta, hogy még lélegzik? És amíg lélegzik, addig nem is fogja feladni?
– A szédülés miatt küldök magáért egy kocsit, de a szerotonin-szindrómával vannak kételyeim. A viszonthallásra.
Szilveszter visszanyelte a hányást.
Épphogy sikerült megkapaszkodnia a fürdő kilincsében. A telefon ritmikus búgással csattant a linóleumon.
– Nehogy elájulj nekem – sziszegte az elsötétülő képernyőbe meredve. – Azt akarod, hogy rád törjék az ajtót? Mit fog szólni hozzá a tulaj, hm? Kirak, mint a macskát szarni, és akkor mehetsz vissza anyádékhoz a putriba. És akkor tudod, mi lesz.
A mobil hirtelen felvilágított egy hírrel: „Kivégezte a családját a makói férfi”. Azonnal követte is egy másik, de ez egy SMS volt.
„NE késen a lakbérrel!!!!”
Megint zengtek a csövek a fenti szomszédoktól. Mindig zengtek a csövek a fenti szomszédoktól. Minden nap ugyanaz volt a nóta: az ötéves kisfiuk tehetett mindenről.
A podcast is ordított a szobában, hogy Magyarországon hideg polgárháború zajlik, miközben forró zajlott. Hasogatott a feje. Tizenöt perc. Belégzés. Harminc perc. Kilégzés. Egy óra – a mentők sehol. Egy óra tizenöt perc: Szilveszter a garázsok előtt kóválygott az ötemeletes panelsor tövében.
A szürkülő égen darabos felhők úsztak. Gyerekzsivalyt hozott a szél. A mentőautó pattogó kerekkel fordult be a tuják mögül, leparkolt a terasza alá, aztán egy tömzsi alak kinyitotta az ajtót az oldalán. Szilveszter gyanakodva fürkészte.
Biztos volt benne, hogy látta már valahol.
Néhány nappal ezelőtt a parkolóban. A betonon vonszolta magát, mint egy féreg. Az állkapcsát előremeresztette, és lihegve mászott egy terepjáró felé piszkos ruhájában. Kerek arc, fazonírozott körszakáll – igen, ő volt az.
Szilveszter megkérdezte tőle, mit csinál, mire a mentős eszelősen vicsorogta, hogy a kapu a tükörben van. Csak ennyit mondott, mielőtt eltűnt az autó alatt.
– Nincs ott semmi.
A mentős felvonta az egyik szemöldökét.
– Tessék?
Nem felelt. Felment a rámpán, és leült a gyógyszerszagú gumiülésre. Úgy elkényelmesedett rajta, hogy majdnem az ölébe hullott a láthatatlan pajzs, amit azóta szorongatott, hogy hazajött Ausztriából. De a gülü szemek most mintha azt mondták volna:
– Tudom, ki vagy.
Szilveszter nyelt egyet. Lehetetlen. Nem, nem ismerhette fel. Kizárt. Rosszul értelmezte a jeleket. Nem is szerotonin-szindróma volt ez, hanem… hisztéria. Pánik. Gyengeség. Mindig is frontérzékeny volt, de ezt abba kell hagyni. Ezt a rángatózást. Ezt a paranoid gondolkodást. Ezt a… ezt a… fel kell állni, és… és elrohanni, de most mi történik, miért nem mozdul a teste…?
A váró csempéjén egy száj tátogott. Ráncos ajkai kétségbeesetten haraptak a levegőbe. Visszeres combok söpörték a padlót. Az öregasszony a hordágy irányába nyúlt ernyedt kezével, de sehogy sem tudott megkapaszkodni rajta. Néma viaszfigurák figyelték tolókocsikba suvasztva, padsorokhoz idomítva, ágyakhoz ragasztva a gennysárga fényben.
Valaki angolul mormogott.
Szilveszter a pulóverébe temette az arcát. Miért nem segítik már fel? A két rendőr csak bámészkodott a terem túlsó végében. Egy sakálképű elítélt topogott mellettük vezetőszáron, mint egy ingerült kutya.
Összeszorította a fogait. Megpróbált felállni, de az izmai kővé dermedtek. Elképzelte az egyik rendőr fejét egy karón. Szétzúzva egy kalapáccsal. Vízbe fojtva. Ha most itt lenne a kése…
A ráncos kéz a levegőbe kapott, aztán megint visszahanyatlott.
– Leesett egy néni az ágyról! – kiabálta egy fekete hajú nő a padról. – Segítsék már fel!
Szilveszter agyán átsuhant, hogy itt minden éjszaka így telik. Minden éjszaka ugyanaz az öregasszony esik le az ágyról, és minden éjszaka ugyanaz a nő kiáltja, hogy segítsék már fel. Mindannyian egy rémálom foglyai, ami már azelőtt elkezdődött, hogy észrevették. Örök képek pörögtek egy mélyen eltemetett mozi termeiben, csak a belső szem nem mert rájuk nézni, nehogy szembesüljön a valósággal.
Vajon ő is így végzi majd?
– Pozitívnak kell lenni – suttogta maga elé, és beleharapott a pulóvergombócba.
– Ez egy horrorfilm.
Egy idős férfi röhögve horkant fel a másik padon:
– Nem, ez a magyar egészségügy. Három óra… három óra ülök itt.
– A három dimenzió nem elég a káosz megértéséhez.
Szilveszter hátrakapta a fejét, de nem ült mögötte senki.
– Árvási Szilveszter.
Végre.
Szilveszter talpra húzta magát.
Nincs olyan akadály, amit az akarat ne tudna legyőzni. Kitűzöl magad elé egy célt, és eléred. Hiába az erőszakos rokonok, a lehúzós, úgynevezett barátok, akiknek el se mondta, hogy a szüleihez kellett költöznie a Covid miatt. Nem akarta, hogy kiröhögjék. Vagy hogy kapjon egy leckét arról, hogy márpedig külföldön sincs ám kolbászból a kerítés. Csendben összeszedte magát, és tervezgette a jövőjét. Lesz ő még startup-alapító is, csak élje túl ezt az éjszakát.
És a következőt.
– Jöjjön. – A nővér megragadta a könyökét puha kezével, és óvatosan támogatta a vizsgáló felé, ahol úgy rémlett, már korábban levették a vérét.
– Nekem ez inkább pánikrohamnak tűnik – magyarázta az orvos a mobiljával a szemébe világítva. – A szerotonin-szindrómához nem elég súlyosak a tünetei.
Szilveszter felült.
– Azért gondoltam – kezdte –, hogy szerotonin-szindróma, mert egyszer próbáltam az extazyt, és hasonló tüneteket produkált, és a papíron is az van. Olyasmi van. Írva.
Az orvos forgatta a gyűrött betegtájékoztatót. Kiszakadt belőle egy halk ásítás. Megpróbálta lenyelni a számítógép felé fordulva, de nem sikerült.
– Azt javaslom, hogy konzultáljon a pszichiáterével, és ezt a gyógyszert inkább ne szedje többet.
Visszaadta a papírt.
– És… valami nyugtatót kaphatnék esetleg?
Frontin, tíz miligram, ha Szilveszter jól értette. Vagy nullatíz? Vagy húsz? A nővér injekciós tűvel a kezében kísérte vissza a panoptikumba. Azt mondta, kell a vizsgáló a többi betegnek. Egy kerekesszékes öregember előtt álltak meg, akinek vastag kötés borította a fejét. Mellette színtelen folyadék csöpögött az infúziós tartályból.
– Lejárt a látogatási idő! – üvöltötte a biztonsági őr, aki mintha csak a falból lépett volna elő. – Kérem, hagyják el a várótermet!
Újabb húsadag landolt az anyagmozgatón. Hetvenöt kiló, huszonhét éves, majdnem zsírtalan. Egészségesek vonultak kifelé, betegek érkeztek a helyükre a nyitott fotocellás ajtón keresztül, mint valami őrült óramű figurái.
Elindult egy újabb ciklus.
– Még egyszer mondom, lejárt a látogatási idő, hagyják el a várótermet!
Alacsony légnyomású huzat vágott be odakintről.
A nővér azt az infúziós csövet dugta a kanüljébe, amit kihúzott az öreg karjából. Ugyanazzal az átlátszó érrel kapcsolódtak az egészségügy haldokló gépezetéhez. Száz kanült is megjárhatott már ez az egyetlen cső, mire elért hozzá. Néhányan azt piszmogták, két orvos van beosztva egész éjszakára: az egyik egy hentes, a másik egy pszichopata. Mások szerint csak basztak dolgozni.
– Elmennek külföldre, a hazaáruló kurva anyjukat – ez volt a harmadik vélemény.
– Inkább örüljünk annak, ami van – ez volt a negyedik.
Persze csak akkor lehetett hallani efféléket, amikor nem voltak jelen a nővérek. Felügyelet nélkül mindenkiből előmászott a népfelkelő. Pedig a kórház előtti tábla büszkén hirdette, hogy ez egy frissen felújított sürgősségi ambulancia. A mosdóban például összegyűrt törlőkendő tartotta a helyén a szappanosdobozt, nehogy kiessen a tartókeretből.
– Próbáljon meg megnyugodni, kérem.
– Nem jó kedvemből vagyok ideges.
– Tudom. Egyenesítse ki szépen a karját, úgy, ne szorítsa. Már bent van az orvosság, mindjárt hatni fog.
– Köszönöm. Becsukná az ajtót, kérem? Hideg van.
– Nem lehet, sajnos nem működik. Utána nem tudjuk kinyitni.
Szilveszter sóhajtott. Az éjszaka egyre csak kúszott felfelé a derekán, aztán recsegve hasadt ezer darabra, mintha beleütöttek volna egy obszidián tükörbe. Az eget bonsai fa ágai tartották a helyén, vicces-zoknis lábak nagy felbontású képein pörögtek az ujjai egy fehér szobában. Csíkos zoknik, cicás zoknik, szuperhősös zoknik, smileys zoknik, bolyhos zoknik. A céges évkönyv egy fetisiszta pszichopata trófeagyűjteménye is lehetett volna. „Januári Zokniszépségverseny”. Aztán jöttek a Májusi Mosolyok. Harminckét fogas molyosok borosta közül kikandikálva, zárt szájas önelégültségi görbék, vízszintes, néma segélykiáltások. Utána Mugtóber következett gőzölgő bögrék köré font ujjaival. A sorozatot az ő stockfotó-vigyora zárta, amikor a főnök ruganyos léptekkel bukkant fel a tárgyaló ajtajában. Megszólalásig hasonlított a vörös hajú, arkangyalszerű alakra a szemközti falon. Lángpallosa messzire űzte a sötétséget.
„A Fény Hercege”.
Szilveszter visszacsúsztatta a polcra a füzetet.
– Bocsi, hogy megvárattunk – mondta a férfi, aki sötétkék, elszabott inget viselt, de nyakkendőt nem kötött hozzá. Egyedül érkezett, mégis királyi többest használt, mintha ő maga lenne az egész Vállalat. – Csak el kellett intézni valami pirinyóságot.
Hangtalanul tette be a saját ajtaját.
– Semmi gond, ráérek.
Fake it till you make it – ha sikeres akarsz lenni, annak is kell látszanod. És annak is kell gondolnod magadat. Egy ideig talán még a virtuális dobozhajtogatást is le lehet nyelni, amit itt valamiért programozásnak neveztek. Minden nap minden órájában produkálni kellett valami látványosat, hogy a menedzserek is jókedvűen bazsalyoghassanak tovább a bekeretezett csoportképeken. Mikrosprintekben dolgoztatták a fejlesztőiket külföldi megbízóknak magyar fizetésért, ami nem igazán nyerte el a tetszését, de még mindig jobb lesz, mint az előző magyar munkahelye, ahol be sem jelentették.
Fél év munkanélküliség után különben sem válogathat az ember. Mosolyog, nehogy éhen haljon. Aztán eléri a céljait. A Google is egy garázsban indult, miért pont neki ne menne?
– Imádtuk a beküldött megoldásodat – kezdte a cégember, és ő is elmosolyodott.
Szilveszter tüsszentett.
– Egs’. Megfázás?
– Köszi. Aha, igen, azt hiszem. Megáztam éjszaka a sürgősségiről hazafelé.
– A sürgősségiről?
A Vállalat kérdését visszaverték saját falai. Szűk homlokán négy barázda futott végig. Kétszer annyi, ahány óra alatt ő hazavergődött. Útközben megállt egy üres buszmegállóban, aminek az oldalán egy egotréner új könyve világított. Graffiti folytatta a dizájner-szemüveges fickó műanyagvigyorát: „Hihihi :)”. Aztán megmozdult a tábla síkja. Szilveszter rohant. Át a felüljárón, bele az éjszakába. Nemzetiszínű zászlók lobogtak a szalagkorlátokon. Az ég morajlott.
Zihált.
– Igen, hajnali egykor már nem volt busz, és gyalog kellett hazamennem.
– És mit csináltál olyan későn a sürgősségin, ha szabad…?
– El kellett kísérnem egy rokonomat. Felújítják a házát és leesett a létráról.
– Remélem, nem súlyos a dolog?
Most már a hangját is rezgette.
Olyan ügyesen, hogy ő majdnem be is dőlt neki. Az előző főnöke is ilyen párás szemekkel közölte vele, hogy egyik napról a másikra az utcára tette – csak az ő háta mögül nem vigyorogta Gandhi, hogy légy te a változás, amit látni szeretnél a világban. A jólnevelt emberek mindig meggyőzően szimulálták az empátiát, de őt nem tudták átverni.
– Egyelőre bent tartották megfigyelésre – mondta Szilveszter szomorkásan –, a többi majd kiderül. Taxit nem tudtam hívni, mert a munkaszüneti nap miatt nem nagyon dolgoztak…
Megtorpant. Hirtelen mintha megütötte volna az áram. A sípcsontját szúró fájdalom kínozta. Úgy látszik, sikerült belerúgnia az asztal lábába. Igen, ennyi történt.
Ennyi. Ennyi, ennyi, ennyi – és nem több.
Nem ért hozzá semmi. Nem ért hozzá semmi. Megint azok a negatív gondolatok, mindenről azok tehetnek. Hátrébb csúszott a székkel.
– Nahát, pedig az ember azt gondolná, munkaszüneti napokon a legjobb cápázni, jól mondom? – A Vállalat elmosolyodott.
– Ööö… igen, én is… én is ezt gondoltam, de látod.
– Ú, az kemény lehetett. Hát, sajnálom. Ahogy mondtam, nagyon tetszett a beküldött feladatod a felvételi tesztre, az egyik legjobb volt, amit évek óta láttunk…
– Köszönöm.
– …a bérigényedet viszont egy csöppet magasnak találjuk.
Egymásba gabalyodott férgek zsizsegtek. Szilveszter engedett egy kicsit a nyakkendőjén.
– Me-mennyi volna számotokra a… a megfelelő összeg?
A fickó magyarázott, de ő csak a belsőségeire tudott figyelni. Neuronok sikítottak. Izomrostok alkottak merev hússodronyokat.
Valami megint hozzáért. Megszorította a bokáját, aztán lassan mászott felfelé a vádliján, végig a combja mentén, mintha csak a vére tódult volna meg az ellenkező irányba, mielőtt újra elindult visszafelé.
Szilveszter bólogatott. Kipréselt magából egy-egy frázist, de a főnök meg sem hallotta. Nagyon szeretnék neked munkát adni, magyarázta, de a jelenlegi gazdasági környezet ésatöbbi, aztán pedig mintha már csak azt mantrázta volna, hogy bármit megtehetek veled, te kis senki, mert én vagyok az úr, te pedig a szolga, és még egy ötösöd sincs taxira. Tudom, hogy hazudsz. Tudom, hogy menekülsz a családod elől. Tudom, hogy kezet emeltél a saját anyádra. Én vagyok a Fény Hercege. Mindent tudok. Tudom, hogy láttad a kaput a tükörben. Tudom, hogy őrült vagy.
– Nem láttam a kaput – vágta rá majdnem Szilveszter, de a főnök felpattant és szaladt ki a szobából. Azt mondta, be kell hoznia a többi papírt a szerződéshez, pedig egy egész halmot hagyott maga után az asztalon. Erősebb kutya baszik, de megint megmozdult valami odalent.
Szilveszter behúzta a lábát.
Nem hajolt le. Már így is mélyebbre hajolt a kelleténél. Harminc százalékot kellett engednie az online megbeszélt fizetésből, hogy felvegyék. Negatív hozzáállás, nem erre kell összpontosítani, hanem arra, hogy majd visszaszerzi. Minek mutatott gyengeséget? Így járt. Nincs ott lent semmi. Sem a tükörben. Fél év múlva, maximum. Tudomásul kell venni, hogy most ez a helyzet – aztán lesz jobb is. Belégzés, kilégzés – ezek az önuralom és a szabadság hangjai.
Karistolás rezgette a levegőt.
Tompa puffanással ugrott meg egy távolabbi asztal lapja. Szék borult fel egy méterrel arrébb, Szilveszter a Fény Hercegére és Gandhira koncentrált. Tényleg a főnök volt az glóriás-harcos szentté photoshoppolva. Biztos viccesnek találták a HR-esek. Hihihi.
Fölötte céglogós óra kattogott. Megtörte a hirtelen támadt csendet. Megnyugtatta. Örömmel tudatta vele, hogy vége.
A valóság legyőzi a hazugságot, az optimizmus a pesszimizmust. Elhatározás kérdése minden. Minden csak a fejedben létezik. Az agyad projekciója minden rossz dolog, és te le is tudod győzni őket, ha akarod. Vagy talán a gyógyszerek okozták? Ausztriában is szedett ezt-azt, de ahogy főnök székére nézett, elbizonytalanodott. Ugyanolyan olcsó, párnázott támlájú darab volt, mint az övé. Az a fajta, amelyiket kultúrházakban és konferenciákon szoktak felállítani, de a cégember székén a bolyhok másmilyenek voltak.
Azok…
Mozogtak.
Apró duzzanatokká fejlődtek. Megemelkedtek, elsüllyedtek, nyüzsgő alakzatokat rajzoltak, mintha jelezni akarnának valamit. Talán a kaput akarták megmutatni?
Szilveszter közelebb hajolt. A széktámla visszanyerte eredeti, mozdulatlan alakját. Lélegzetvisszafojtva figyelte. A mutató hasogatta az időt. Gandhi somolygott, mintha csak jelezni akarná, hogy nincs egyedül a szobában. A szék volt valami – de nem az, aminek ő ismerte.
Egy üres sémaarc bámult az övébe. Fekete szemei élettelenül pislogtak. Szilveszter hátraesett, de már nyúlt is utána egy kéz, amit egy deformált torzó követett. Egy ember-tárgy keverék törte át a harmadik dimenziót, és fojtott nyöszörgéssel hajolt át az asztal fölött. Kirántotta alóla a felborult széket, aztán bevarrt szájával dünnyögve dobta maga mögé.
Ablaküveg csörömpölt.
A korcs majdnem elesett saját lendületétől. Szilveszter felpattant, és rohant az ajtó felé. A lény követte. Egyik lába hosszú szüneteket hagyva dübörgött utána a csempén.
Vér dobolt a fülében. Vagy a tárgyember sziszegett valamit a tükörről és a kapuról, de egy szavát sem értette. Az ajtónak vetődött, és lendületből bevágta maga után. Kép csattant a folyosó padlóján.
Rohant tovább. A vészkijárat jele zölden izzott az átjáró végében. A dübörgés elhallgatott. Már majdnem elérte az ajtót. Megragadta a kilincsét, visszanézett egy pillanatra, de akkor meglátta a főnökét, aki öles léptekkel közelített.
Földbe gyökereztek a lábai.
A neonlámpa zavartan pislogott a mennyezeten. Most megint egyedül volt. A Fény Hercegét bámulta az asztal felé hajolva. Minden ugyanúgy festett, ahogy egy perccel ezelőtt.
Ennyi volt?
Tényleg huszonhét évesen éri utol az elmebaj?
Nem, csak egy álom volt. Már vége. Elpilledhetett a várakozásban, és rátört az alvásparalízis. Igen, ez történt. Ennyi történt. Meleg könnycsepp gördült le az arcán. Kilenc óra három perc volt, amikor betoppant a főnök – most kilenc tízet mutatott az óra.
És az asztalról hiányoztak a papírok.
A szomszéd helyiségben levertek valamit. A csörömpölést lakkcipők távolodó, ütemes kopogása követte, mint egy megszakadt telefonhívás.
– Fül-orr-gégészet, miben segíthetek?
– Elnézést, én a… én a pszichiátriát tárcsáztam.
– Az nem ez a szám.
– Köszönöm.
Megpróbálta még egyszer. Semmi. A magánban biztos, nem így kezelik majd, csak érje meg, és minden jóra fordul. Harmadjára sikerült. Egy másik pszichiáter vette fel, nem a kezelőorvosa.
Elmondta neki, hogy pánikrohamot kapott a gyógyszer miatt, és a sürgősségin kötött ki. Az éjszakáról, amikor először látta a tükröt, nem beszélt. Arról senkinek sem beszélt. Egy hang azt hajtogatta van ott egy kapu is, és a gondolatok nyitották ki.
És nem lehet becsukni.
– Igen, pánikroham előfordulhat az első beszedés után – magyarázta a nő –, ezért szokták öt milligrammal kezdeni az adagolást, aztán fokozatosan emelik tízre.
– Erről engem nem tájékoztatott a kezelőorvos.
– De, biztos vagyok benne, hogy tájékoztatta.
– Nem, kurvára nem tájékoztatott!
– Ne beszéljen velem így, kérem.
– Kitöltetett velem két kibaszott tesztet, és közölte, hogy depressziós vagyok. Összesen húsz percet beszéltünk, maga szerint ez normális? Ha én így végezném a munkámat…
– A teszt kitöltése hozzátartozik a diagnosztikához.
– Az is, hogy rögtön a legkeményebb gyógyszert írják fel? Azonnal szeretnék beszélni Hoffmann doktornővel!
– Jövő hét szerdán rendel legközelebb.
– Szerdán? De hát az majdnem egy hét, hát nem érti!? Én addig megdög…
– Nyugodjon meg, kérem. Hoffmann doktornő hetente egyszer rendel kilenc és dél között, nagyon sajnálom.
– Nekem nyugtatóra lenne szükségem, hölgyem, vagy valamire.
– Én nem írhatok fel magának semmit.
– És valamilyen vény nélkül kapható nyugtatót tud ajánlani?
– Sajnos nem értek a gyógynövényekhez, ezzel inkább egy természetgyógyászt kellene megkeresni. Most viszont le kell tennem, mert itt a betegem.
Szilveszter csikorgatta a fogait. Amikor a pszichiáter felírta neki a gyógyszert, csak annyit mondott a mellékhatásairól, hogy ne foglalkozzon velük, mert még bevonzza őket.
Végül is, igaza lett.
Legalább két hete várt arra, hogy végre elkezdhesse a terápiát, de azóta sem keresték. A magánszektorban is nézelődött, három héten belül azonban egyik szakember sem tudta fogadni.
Középváros – rövid kilátások. Ha a pokol létezik, akkor az egyik bugyra csakis egy magyar középváros lehet százezer lakossal, szar fizetésekkel, kimaradó buszjáratokkal és éjfélkor záró kocsmákkal. Elhatározta, hogy amint jobban lesz, úgy itt hagyja ezt a helyet, hogy a nevére sem fog emlékezni. Nincs idő bekattanni.
Menekülni mindig csak előrefelé kell.
Ezt mantrázta magának akkor is, amikor elköltözött otthonról, és lám, az is sikerült. A zsákfalusi agyhaláltábor rossz emlék volt csupán. Egy hangtalan kísértet, amely néha átlobog az éjszakán. Az apja suhogó mogyoróvesszője sem volt több egy gyerekkori traumánál. Ahogy az anyja érzelmi zsarolása sem. Gyakran már abban is kételkedett, hogy léteztek-e valaha is. Hogy voltak-e egyáltalán szülei, akik felnevelték. Lehet, hogy őket is csak kitalálta.
A tudata névtelen intézőbizottsága mindig archiválta a rossz emlékeket, és jó célokra cserélte őket. Így tudott koncentrált maradni. Mindig előrefelé ment, a horizont felé, ahol a tenger hullámzott. Ahol a pálmafák hajladoztak a friss, sós levegőben. Amerre a drága lakások ablakai néztek, és amerre a bömbölő sportkocsik tartottak. Vérrel és verejtékkel fogja megszerezni őket, ahogy egy becsületes emberhez illik, de valami megakaszthatta a folyamatot, és a múlt sötét gejzírként szakította át a jelent.
Ennyi történt. Megakadtak a gondolatok, mint a sor az önvédelmieszköz-kereskedésben.
Az öklébe harapott. Egy paprikasprayt sem lehetett volna elejteni, annyian tolongtak az üzletben. Vijjogva húzott el egy sor rendőrautó. Mentők követték. Tűzoltók. A Terrorelhárítási Központ csapatszállítója. Valami nagyon rossz dolog készült. Eső dobolt az ereszen. A nehéz levegő lenyomta a padlóra, az érzékelő sípolt, amikor belépett egy vásárló.
Nem nézett oda.
Beázott sportcipője egy metronóm ingájaként verte a ritmust. Az eladó gurgulázva nevetett.
– Úgysem tudsz semmit csinálni. – mondta a legelöl álló férfinek, akiről Szilveszter csak most vette észre, hogy egy szelet csokoládét rágcsál a csomagoláson keresztül. – Olyan ez, mint az időjárás
Egy másik alak a fal felé fordulva mormolt egy versikét. Egy harmadik szájra tapasztott kézzel várta a sorát.
Most jött volna csak igazán jól egy motivációs beszéd a sikeres vállalkozói mentalitásról. A zsebébe nyúlt, de nem találta a fülhallgatót.
– Meg van baszva az egész.
– Reménytelen.
– Nem lehetne gyorsabban!?
Megint felvisított az érzékelő, mire mindenki lehajtotta a fejét. Az eladó keze remegett. Kódleolvasó csipogott.
– Na, végre. Mindig ekkora itt a forgalom? – Szilveszter előhúzta a pénztárcáját, de ekkor a telefonja kezdett rezegni, és ő is lehajtotta a fejét.
„Délután jövök. Márti néni.”
A spray ottmaradt a pulton. Az eladó nem is szólt utána, kötögette tovább a masnit a zacskóra.
Eszelős takarítás következett ezután. Mire megszólalt a csengő, minden ragyogott a tisztaságtól – kivéve a hűtőajtót. Azon még mindig ott éktelenkedtek a késnyomok, és sehogy sem tudta eltüntetni őket.
Le kellett nyúznia a sikolyokat. Márti néni sosem értette volna meg. Csak sipítozni tudott.
– Mit csinált ezzel a gyönyörű hűtővel, maga hálátlan!? Az ember a kezét nyújtja, és mindjárt az egész karja kell nekik, hihetetlen!
– Nekiestem a késsel.
– A késsel!? Na, ne kábítson!
A hatvanas nő kérdés nélkül letört egy banánt a mikró tetején álló halomból, és csámcsogva ment át vele a nappaliba. Végül is, otthon volt, bár a banánt nem neki vette.
– És minek van letakarva a monitorja, fiatalember? Mit csinál maga itt egyedül, ha szabad kérdeznem?
– Dolgozom.
– Letakart képernyővel?
Szilveszter vállat vont.
– Hát, fura egy jószág maga, az már egyszer biztos. A lakbérrel meg többet ne késsen. A kauciójának ezzel annyi, azt magának köszönje. Ha pedig még egyszer megrongál valamit, a szerződést is felmondom, megértette?
– Igen.
– A tükröt meg rakja vissza a helyére. A következő hónapban nem leszek, mert utazok Vietnámba, a kislányom meg nem ér rá, de ez nem azt jelenti, hogy megint szétverheti a lakás.
Pluszban még emelt tizenöt százalékot a lakbéren, hogy kövesse az inflációt. Szilveszter epés haraggal fordította el utána a kulcsot. Visszaült a gép elé, mire megint csengettek. Itt felejtett valamit? A szimfónia azonnal el is hallgatott.
Kopogtak.
Ilyen gyorsan nem érhetett fel. Szilveszter szíve eszeveszettül kalapált.
Remegő kézzel kereste a sprayt a táskában, de csak a konyhakést találta benne. Kilopakodott vele a folyosóra. Megállt, hallgatózott, mielőtt óvatosan a kitekintőhöz tapasztotta a fejét.
A rozsdás korlátok és a fal jól ismert szürkéje fogadta. Talán mégsem őrült meg teljesen? Kinézett még egyszer, hogy megbizonyosodjon róla. Aztán még egyszer.
Újra.
Ezután akadt el a lélegzete. Megint egy szem figyelte, de ez most a kitekintő nyílásán keresztül. Elrántotta a fejét. Az ajtó hirtelen köddé vált.
Nem, tárva nyitva volt. A vendég nyitotta ki?
Ő volt a vendég, és állt az ajtóban.
Rángatózó válla fölött smiley mosolygott a fürdőajtóról. Minden egyszerre volt előtte és mögötte. Jövő és múlt. Igazság és hazugság. Negatív és pozitív. Jobbra-balra csukott üvegajtók, a sámli a sarokban. Üres keze lassan emelkedett felfelé.
Találkozott a vendégével. Kitért jobbra, kitért balra, lassú köröket írt le a levegőben. A kapu még mindig sehol, pedig valami azt súgta, hogy ott van, apró résként nyílik önmagára, csak figyelnie kell.
– Nem látom.
– Akkor nyisd ki a szemed!
A háta mögé nézett, és ekkor megpillantotta, ahogy kitárul, és ezer színnel önti el a folyosót. Előtte egy másik vendég állt, őrkutyaként zárva el az odautat. Piros kabátjában megszólalásig hasonlított az anyjára.
Megfontolt léptekkel közelített.
– Ne rohangáljon már fel-alá itt nekem, nem kopogott senki!
Szilveszter a pálmafákra és a tengerpartra gondolt. Látta őket a kapu napsütötte túloldalán.
Tudta, merre kell mennie. Egyszerre megértette, hogy a valóság nem lehet ennyire pokoli. Az élet nem ennyire pokoli – csak a rémálmok.
A konyhakés elvigyorodott a padlón.
Szilveszter kizárta a negatív gondolatokat.
Mit olvass még?
