Vadászidény politikusokra

Szatirikus politikai horror a várva várt Nagy Leszámolásról

Apr 06, 2025

Vannak emberek, és vannak politikusok.

Vagy legalábbis sokan gondolják így. Elnézve a közhangulatot – egyre többen. De ki a bűnös és ki az ártatlan? Vajon tényleg az áldozat ragad majd hóhérkötelet, ha eljön a Nagy Leszámolás ideje? És tényleg csak a bűnös fog bűnhödni?

A Nevetés rovat első tartalma. Nem vicces, de nem is túl komoly.

Ezt a tárcát/flash fiction egy elakadás után írtam, hogy eltereljem a gondolataimat a regényemről. És elkezdtem egy esszét is… mert miért ne? Remélhetőleg jövő hónap közepére lesz is belőle valami.

Utána a tervek szerint áttérek a havi egy megjelenésre. Továbbá, megpróbálkozom a legelső esszém YouTube-verziójával is. Ha esetleg ismersz valakit, aki számára érdekes lehet a tevékenységem, hívd meg az Eleven Ligetbe! Az új feliratkozók után ajándékokat kapsz.

Erről itt írtam. Megköszönném, ha segítenél a növekedésben. Cserébe szívesen reklámozom én is a te projekted, ha van.

Vadászidény politikusokra - Eleven Liget, Zdenyák József horrorparkja a Substacken

Előbb-utóbb minden cérnaszál elszakad, ha sokáig feszítik.

Hogy pontosan mikor is szakadt el az a cérnaszál, amelyik a Parlament négyes blokkjáig vezetett, a Polgármester nem tudta eldönteni – pedig volt ideje gondolkodni, mióta a Forradalmi Kormányzótanács átvette a hatalmat. Mindenki így hívta: a Polgármester, és hiába magyarázta, hogy semmi köze a politikához, piszokként ragadt rá a becenév.

Az elmúlt hetekben azonban valami megváltozott. Az őrök egyre többször vertek végig rajtuk az udvaron levegőzés közben, vagy csak úgy szórakozásból, amikor visszaterelték őket a zsúfolt cellákba.

És egyre gyakrabban mondogatták azt is, hogy mindenki a saját bőrén fogja megérezni, milyen az állatok világa. A labirintusszerű folyosók is mintha mohóbban zabálták volna az emberhúst. Az üregek valahogy mégsem akartak kiürülni, szinte magukból növesztették ki az új elítélteket a régiek helyére.

A mindent átütő húgyszagnál a Polgármester már csak ezt utálta jobban: a nehéz bakancslépteket. A kulcsok hideg csörgését, a retesz acélos sikolyát. Ezt a nyüszkölő, permanens rotációt, amitől aludni is alig lehetett, és ami beette magát az összes gondolatába.

Egyesek szerint a pincébe vitték le őket tarkón lőni. Mások egy játékról magyaráztak, amelyben fegyvert adnak a raboknak, hogy lemészárolják egymást, és az egészet pénzért közvetítik a dark weben.

– Az isten nem ver bottal – mondogatta mindig az egyik börtönőr, amikor kérdezősködtek a sorsuk felől. – A nép még annyira se.

És feléjük suhintott a gumibotjával.

Annyira megmaradtak a fejében ezek a mondatok, és a sakálgrimasz, amivel az őr felrángatta a hideg padlóról az utolsó éjjel, hogy a szertartás közben is csak ezen járt az esze. A szembesítő percek óta monologizált. Beszélt valakikhez. Önkénteseket kért, de ő alig értette a szavait a vastag zsákon keresztül. Annyit értett, hogy mindenkinek maszkot kell viselnie, és hogy vadászok kellenek, aztán ezernyi lándzsával szúrt a szemébe a fény.

Hunyorogva próbálta feltérképezni a környezetét, de csak két egykori parlamenti képviselőt látott maga mellett, néhány méterrel arrébb ugyanilyen székekhez kötözve. Mindketten nagykutyák voltak: az egyik egy közutálatnak örvendő liberális, a másik szocialista.

De mit kerestek itt?

A Parlamentben sosem találkozott velük – most kapták el őket? A falfirkákon hirdetett Nagy Leszámolás még mindig tombolt odakint, a szabadság birodalmában. A szembesítők szerint a humánerőforrás leváltására van szükség egy rendszer leváltásához, és ők tettek is róla, hogy le legyen váltva a rendszer.

Az új forradalmi élcsapatnak mondták magukat, amely a kisember előtt menetelve tépi szét a törvényes rendet. Vagy legalábbis a Polgármester szerint törvényes rendet – a forradalmárok persze másképp gondolták. Mióta beütött a válság, gyakoriak voltak a tüntetések, de hogy ilyen gyorsan szabadul el a pokol, azt el sem tudta képzelni.

Őt éppen a menekülőúton, Ausztria felé menet rángatták ki a kocsijából, hogy egy rendszámnélküli néptaxiba tuszkolják a határőrök. Hiába bizonygatta, hogy nem Csermelyi Pálnak hívják, mint azt a hirhedt polgármestert, aki prostituáltakat futtattott a feleségével, hanem Horváth Gábornak, az egyenruhások mégsem kegyelmeztek. Azt mondták, túlságosan hasonlít rá.

Azóta nem látta se a feleségét, se a gyerekeit.

– A dobozok – magyarázta a szembesítő rituális maszkja mögül egy asztal előtt járkálva –, ahogy látják, hölgyeim és uraim, egytől ötig vannak számozva. Mindegyik a vadászok számára rejt egy-egy eszközt. Csakhogy vittünk egy kis csavart a dologba.

Az alak végigsasszézott a többi maszkos előtt, akik színes pacaként tolongtak a Polgármester perifériájának legszélén. Valahol hátul emberek suttogtak. Egy cirkuszi sátorban voltak egy porondon. Kellemes erdőillat áradt befelé, ahogy a vadászok felhajtották a ponyva egyik részét.

A fickó visszament a dobozokhoz, és színpadias lassúsággal húzta végig rajtuk az ujját:

– Az egyik doboz… Üres.

Nehéz csend telepedett a Polgármester mellkasára. Egyszerre mintha a madárcsicsergés is elhalt volna odakint. A vadászok közeledtek. Egyikük csuklóján arany Rolex csillant a reflektorfényben. Pontosan ugyanolyan, amilyet ő pár éve ajándékozott az üzlettársának, aki a zavargások elején vált köddé. Csak egy pár bokszkesztyű maradt utána emlékeztetőül, hogy jövő héten megint edzés.

– És most kezdjük el a szembesítést! Politikus urak, kérem, mondjanak egy számot egytől ötig!

– Három!

– Négy!

– Egy! – üvöltötte a Polgármester, és szidta magát, amiért ilyen lassú volt. Emiatt biztos, hogy kicsinálják. Ki fogják csinálni, atyaúristen. Ki. Fogják. Csinálni. Toporzékolt. – Egy! Egy!

– Több konszenzust kérnék, uraim!

A három politikus kétségbeesetten marakodott egymással. A tömeg őrjöngött, röhögött, hogy még egy számon sem tudnak megegyezni, zúgta, hogy halál! halál!, aztán hogy egy! egy! egy!, a szembesítő pedig csak bólogatott.

– Akkor legyen az egy.

A doboz kinyílt. Csend. A Polgármester kidülledt szemekkel próbálta kitalálni a tartalmát, de a férfi kitakarta az egészet. A hangja mesterkélten csendült:

– Ilyen is ma történt először, nahát! Hölgyeim és uraim! A doboz… – dobpergés – üres! Ma tehát visszarepülünk a történelem előtti időkbe, amikor még ember volt az ember!

A két politikus alig bírta túlkiabálni a harsogó elmebajt, úgy szitkozódott a Polgármester irányába. A liberális még felé is köpött. Na most megcsinálta. Na most kurvára megcsinálta. A vadászok is mindenféle mocskot ordítoztak egyenesen az arcába.

Adócsalónak nevezték, tolvajnak, népnyúzónak, nácinak, uzsorásnak, álkereszténynek, kilakoltatónak… Még egy szexbotrányt is a nyakába varrtak egy adriai hajókázással, amivel rendes családapát igazán nem lehet megvádolni. És ő csak jajveszékelt, és könyörgött, mint az elmúlt fél évben minden nap, hogy félreértés történt, ő vállalkozó, és – a két féreggel ellentétben – nem is politikus, de a felheccelt csőcselék csak szórta rá az átkokat.

Az aranyórás meg is ütötte. Lapátkeze volt, mint az üzlettársának. A két politikus is ártatlannak mondta magát. Őket is megütötte. A szembesítő keze a magasba lendült.

– Akkor hát, vadászatra fel!

Felharsantak a kürtök. Az első azték halálsípként sikított. Eloldozták őket.

Rohantak.

A második hang hagyományos vadászkürttől származott. Ez öt perccel később hasított keresztül a lombokon.

– Jönnek!

A Polgármester szaladt az ösvényen a liberális után, aki hangosan sípolva kapkodta a levegőt. A baloldali eltűnt jobbra a bokrok között. Odafent drónok cikáztak éhes döglegyekként. Egy kilométerről is meghallhatták ezt a zihálást. Tennie kellett valamit.

Kirúgta a nagydarab fazon lábát, és vissza se nézett.

Őrült visongás közeledett. A Polgármester az egyik bozótba vetette magát, de aztán mintha villámcsapás érte volna, minden erő kiveszett az izmaiból, és az ágyékát markolászva vergődött a földön. Még látta a szocialista hátát, ahogy összezárnak mögötte az ágak. El akarta kapni, de mozdulni sem bírt.

Öklendezett.

Aztán csak a Rolexre gondolt, amivel hamarosan bezúzták a koponyáját. A gyilkosa akár az üzlettársától is tanulhatta volna a technikát.