A Végtelent Tartó Tenyér

Belépés a Pokolba

Feb 02, 2025

Frissítés

Továbbra is elérhető A művészi hivatalnok hanganyaga. Ha még nem olvastad volna, most már meg is hallgathatod.

Úgy döntöttem, hogy mától a regény mindegyik részéhez ugyanazt a borítóképet használom, hogy egységesítsem a szöveg arculatát. Ne lepődj meg, hogyha már láttad volna a mai képet az első részben.

← Előző rész

← Első rész

Mi történt korábban?

Fekete János némi tépelődés és hosszas bolyongás után végre rálépett az új munkahelyére vezető ösvényre. Vajon megtalálja a fehér kaput? És ha igen, mi várja a túloldalán?

Eleven Liget - Magyarország első és egyetlen irodalmi horrorparkja

// 5.

Sztatikus visítás mart a levegőbe. A varjak felrebbentek a kapu gerincéről. Kerekek csikorogtak a rozsdás sínen. Már két perce a túloldalon kellett volna lennem, ha egyáltalán ez volt az a bizonyos Másik Oldal, mert még egy rohadt feliratot sem láttam kiragasztva sehol. Csak egy kőtenyér nézett felém a kerítés oszlopáról, benne egy fektetett nyolcassal. Az ajtó mellette zárva volt.

A kapu megállt. Be akartam lépni rajta, de ekkor elindult visszafelé, és acélos csattanással vágódott a keretnek.

Hátraugrottam.

Megint újraindult. Most fél métert sem tett meg, mielőtt visszacsapott. És csak csattogott, csattogott, csattogott, akár egy állkapocs, néha kisebb, máskor nagyobb réseket nyitva a mögötte elterülő beton pusztaságra, amelynek közepén egy hatalmas épület terpeszkedett az ipar kísértetkastélyaként. A varjak megültek a tetején.

A csengőre tenyereltem az oszlop tövében, de ezúttal sem szólt ki belőle senki.

A kapu tempót váltott. Most szinte vánszorgott. Szorítottam a táskát. Ökölnyi lett a rés. A combizmaim ugrásra készen feszültek. A rés szélesedett. Kétökölnyi lett… Három…

Aztán megállt.

Káromkodtam. Nem fértem volna be a hézagon keresztül.

Csengettem, de ugyanaz a közönyös berregés válaszolt, ami az előbb. Elővettem a telefonom, remegő kézzel gépeltem a híváslista keresőjébe, hogy P-o-k-o, mire váratlanul megint megmozdultak a kerekek.

Négyökölnyi lett a nyílás.

Félméternyi.

Beugrottam a résen, aztán fejvesztve rohantam.

Az üzemszerűség felső ablakai gyanakvó szemekként figyeltek. Kopott kéményei szarvaknak tűntek a fehér égbolton. Egy kavicsos úton szaladtam egy acélajtó felé. Ahogy megálltam előtte, észrevettem, hogy ezen is a Végtelent Tartó Tenyér díszeleg. Neonzöld fény villogott a földszinti üvegtáblák mögött. Megcsillant egy pocsolyában, mintha Frankenstein szörnyét élesztgették volna odabent. Bekémleltem az egyik ablakon, de semmit sem láttam a vastag koszrétegen és pókhálókon át. A fektetett nyolcas ismerős volt a cég honlapjáról, de a tenyérrel együtt akár egy címerpajzson is szerepelhetett volna.

Varjúkárogásra kaptam fel a fejem.

A varjak odafent tollászkodtak az erkélyen, néhány méterrel az ajtó fölött. Már sejtették, mi következik ezután.

Belekapaszkodtam a bejárat fogantyújába, és meghúztam magam felé. Nehéz puffanás hallatszott, de senki sem kapta fel rá a fejét.

A bevérzett tekintetek csak meredtek maguk elé a félhomályba. Az emberautomata több tucat avatárja egyetlen gépies ritmusra hajlította, formázta, varrta, köszörülte a fémet. Az áporodott levegőben nehéz por és fém nyers szaga kavargott, kalapácsok dübörögtek, hegesztő pattogott.

Egy időgépbe léptem. A hely megszólalásig hasonlított arra a lakatosműhelyre, amelybe apám vitt el gyerekként, de ez valami tévedés lehetett. Én nem végezhettem ugyanott. Nekem diplomám van, két nyelven beszélek, mit kerestem itt? Fel-alá járkáltam a piszkos munkaállomások között. Néha felém nézett egy-egy gépzsíros arc, de senki sem szólt egy szót se.

Odamentem az egyik esztergapad mögött görnyedő fickóhoz, és megütögettem a vállát. Megfordult. Feltettem neki néhány kérdést.

– Ja, ez a Roki.NET – magyarázta bólogatva –, jó helyen jársz. Menj át a másik épületbe, ott van a vezetőségi iroda. Az első ajtó balra. Az infósokhoz jöttél?

– Miért, vannak mások is?

– Tessék?

– Mondom, vannak mások is?

Zavartan felcsuklott vagy felnevetett, nehéz volt eldönteni, aztán motyogva fordult vissza a munkájához. Még akkor is dünnyögött valamit, amikor már kifelé mentem az ajtón.

Letöröltem a homlokomról az izzadtságot, és átmentem a melléképülethez, ami az üzem oldalából nőtt ki egyszintes kőtömbként. Itt is egy feltartott tenyér fogadott, mielőtt beléptem az üresen kongó folyosóra. Talán a sors kezét szimbolizálta, de nem úgy, ahogyan Roland érthette. Ez a kéz megállítani akart, de nem tehettem.

Az első ajtó balra: „VEZETŐSÉG”. Bekopogtam.

Egy nagydarab öregasszony nyitott ajtót, aki az arckifejezése alapján nem örült, hogy lát. Méregzöld, kasmírmintás ruhát viselt, és úgy nézett le rám a szemüvege fölül, mintha citromba harapott volna.

– Elnézést kérek a késésért – lihegtem az ajtófélfába kapaszkodva. – A nevem…

– A Roli mindjárt jön. Üljön le.

Az asztalra mutatott a falnál. Utána elém pakolt egy halom szerződést, és eltűnt a szomszéd helyiségben.

Németországban a főnököm kávéval és teasüteménnyel kínált, itt még a titkárnő sem méltatott köszönésre – kellett nekem hazajönni. Kellett csődbe mennie Lara cégének.

Sóhajtozva olvastam a dokumentumokat. Akár valami halandzsanyelven is írhatták volna őket, mert alig bírtam kisilabizálni a lényeget. Egyre csak elkalandoztak a gondolataim, folyamatosan azon járt az eszem, vajon tényleg elzavarnának-e otthonról, ha most visszafordulnék. Napra pontosan egy hónapja kaptam egy hónapot a munkába álláshoz – különben mehetek, „ahová akarok”. Felálltam, töltöttem egy pohár vizet az adagolóból, de aztán rájöttem, hogy már korábban vettem egy üveggel a boltban.

Ahogy megfordultam, feltűnt, hogy az öregasszony engem méreget a székében terpeszkedve odabentről. „Megdolgoztál te azért a kortyért?” – ez volt az aszott, májfoltos arcára írva.

Belökte az ajtót.

Még egyszer átnéztem az összes papírt. Minden adatot gondosan összevetettem az okmányaimon szereplőkkel. Az agyam egymás után állította elő a B-terveket és a lehetséges menekülési útvonalakat, de minden permutáció ugyanarra futott ki: alá kellett írnom ezt a kikúrt szerződést.

Egy csuklómozdulat volt az egész – mégis majdnem leszakadt tőle a karom.

Eltoltam a kupacot, és hátradőltem a székben. Próbáltam új célokkal visszanyerni a motivációmat. Valami kellett, különben nem lesz hosszú a karrierem a Roki.NET kötelékében, ebben már most biztos voltam. Ha az öregasszonyon múlik, akkor még annyira sem – de szerencsére nem rajta múlott.

Határozottság, jó fellépés, céltudatosság, optimizmus, ezek voltak a mantráim. A kollégákat és a főnököt kellett megnyernem magamnak, gondoltam. Ha velük sikerül normális kapcsolatot kialakítanom és rendesen végzem a munkámat, akkor minden rendben lesz. Több tucat videót láttam ezekben a témákban, tudtam, mi a teendő, ha az ember kezdi elveszíteni a kontrollt: mélyeket lélegez, és rendet ver a gondolatai között. Nem hezitál.

Első feladat: visszaszerezni a hiányzó húsz százalékot, amit Roland lealkudott.

Sőt, többet. Fél év és emelést fogok kérni. Igen. Bár a végtelenségjel elbizonytalanított a sarokban álló rollupon. Nem a dinamizmus jutott eszembe róla, és nem is a növekedés, hanem éppen az ellenkezője.

Rányomták mindenre. Végtelenségjel virított a szóróanyagokon az asztalon, a műanyag bonsai fa vázáján, de még a falióra istenverte számlapján is, ami kezdett az agyamra menni örökös kattogásával. Tíz perce várakoztam, Pokol Roland pedig még mindig nem volt sehol.

Megnyitottam a cég honlapját, mert egyáltalán nem rémlett egyetlen szó sem fémmegmunkálásról a „Rólunk” oldalon, de egy 500-as hiba fogadott.

SERVICE UNAVAILABLE

Az önéletrajzomat még mindig nem találtam a kimenő levelek között. Visszaigazoló ímélnek sem volt nyoma arról, hogy ide jelentkeztem.

De honnan szerezte meg az adataimat Roland? Az első interjún biztos, hogy a CV-met forgatta.

Aztán felfedeztem egy új levelet a HelTechtől. A visszajelzés volt, amiről még az első körben beszélt a HR-es. Azt mondták, a felvételi folyamat végén minden interjúalanynak küldenek egy feedbacket az erősségeiről és a gyengeségeitől.

Mintha egy termék fejlesztési lehetőségeit firtatták volna benne. Az egyik blokkban mosolygós emotikonok szimbolizálták a felsorolásjeleket, a másikban szomorkásak, ahová a negatívumokat gyűjtötték.

„Reméljük, segítettünk jobbá válni, és a következő felvétel után már csapattagként üdvözölhetünk!”

Bekopogtam a titkárnőhöz.

– Maga még mindig itt van?

– T-Tessék?

– Nem azt mondtam magának, hogy menjen fel az irodába?

– Elnézést, én úgy értettem, hogy…

– Menjen fel az irodába, a Roli mindjárt jön. – A szerződésekre pillantott. – A papírokat kitöltötte?

Bólintottam. Megnyálazta püffedt mutatóujját, és átpörgette a lapokat. Olyan messzire álltam tőle, amennyire csak lehetett, de a parfümje hullabűze még a sarokban is utolért.

– Akkor ezzel nincs több dolog. A Roli mindjárt jön. Addig menjen fel az irodába. A többiben majd segítenek a munkatársai. Viszontlátásra.

Következő rész →