Csacsacsa

Elindul a haláltánc

Feb 09, 2025

Ez egy részlet az első regényemből, ami egy IT környezetben játszódó horrortörténet, amelyből minden héten közzéteszek egy-két fejezetet. A korábbi részeket a gombra kattintva éred el.

← Előző rész

← Első rész

Mi történt korábban?

Fekete János eljutott a Roki.NET telephelyére, ahol egy dolgozó igazította útba. Kiderült, hogy a munkahelye egyáltalán nem a fehér irodaház, amiről álmodozott. De a szerződést már aláírta – nincs visszaút a Pokolból.

De milyenek lesznek a munkatársai?

Eleven Liget - Magyarország első és egyetlen irodalmi horrorparkja

// 6.

– Ez pedig itt a konyha.

Balázs kinyitott néhány szekrényt a konyhában, és unottan mutogatta, mit hol találok. A plafonon jókora penészfolt terebélyesedett, de erről nem beszélt. A bojler digitális képernyőjének működéséről viszont percekig. Valahonnét rothadó szivacs szaga jött.

A harmincöt körüli, szakállas fickó szájában fel-le járt a cigaretta. Kimentünk a folyosóra, Balázs pedig egymás után nyitott be a félreeső helyiségekbe az üzem felső szintjén. Megmutatta a tárgyalót, a vécét, és még néhány helyiséget.

– És merre találom a kávéfőzőt? – kérdeztem Balázst, amikor behúzta maga mögött az egyik fehér ajtót, amiről már helyenként lepattogott a festék. Nem válaszolt.

Visszasietett a konyhába, levett egy öngyújtót a polcról, aztán úgy meredt rám, mintha kísértetet látna. Beletelt egy másodpercbe is, mire kapcsolt:

– Lent van egy automata a műhelyben, ott tudsz kávézni. A vezetőségi iroda melletti ajtó, mindig nyitva van. Háromszáz forint egy pohár, de két cukorral idd, mert máshogy szar. Ja, és még valami.

Lehajolt az aprócska hűtőhöz a szekrénysor aljában, és azt is kinyitotta. Próbáltam nem fintorogni a penészes ételesdobozoktól és műanyagüvegektől. Nevet egyikre sem láttam írva.

– Ha hozol kaját, jelöld meg valahogy. Ez a sok szar szerintem még az előző fejlesztők után maradt itt. Majd egyszer kitakarítjuk.

Csak most vettem észre, hogy az ajtón is ott virít a Végtelent Tartó Tenyér egy céges hűtőmágnes társaságában.

– És a többi fejlesztő mikor ment el? – kérdeztem. – A Roland azt mondta, nemrég volt rotáció nálatok.

– Másfél éve, talán? Lehet, hogy több is.

Meglepetten néztem a szemüveges fazonra.

– Másfél éve? De hát…

– Aha. Repül az idő.

– Akkor azóta négyen vagytok, ha jól értem?

– Ja. Tudtommal most nincs külsős.

És már imbolygott is vissza a fejlesztői részleg felé. Ez az üzem bal felében kapott helyett egy széles folyosó mellett, amelyben csupán egy monitor rajzolt betűsorokat a félhomálynak.

– És hova jártok ebédelni?

Balázs a legtávolabbi asztal felé ment. Mögötte térelválasztó függöny zárta le a helyiséget zöld papírszeleteivel.

– Coop – motyogta, mintha csak magához beszélne. – Ott van pékáru, de száraz és szar. Vagy rendelsz, de arra készülj fel, hogy ide egy óra alatt semmi sem jön ki, ami meg igen, az is pizza és szar. Én viszont most megyek cigizek meg kajálok. A többieknek már itt kéne lenniük.

Magára kapta baseballkabátját, majd megállt az egyik Kallax polc mellett, és az okosóráját nyomkodta. A lábánál babzsák hevert egy telefirkált állványos tábla tövében.

– Aha, most már itt kéne lenniük – folytatta. – Nem láttál senkit idefelé jövet? Nyugodtan tedd le a cuccaid meg ülj le.

– Nem láttam senkit.

Lepakoltam a kijárathoz legközelebbi asztalhoz, és megpróbáltam kényelembe helyezkedni a széken. Ez legalább sikerült.

– Mindegy, majd jönnek – jegyezte meg Balázs.

Az ajtócsattanás végighúzott az egész épületen. Még egy papírgalacsin is lepottyant a kuka tetejéről, amikor néhány perccel később megérkeztek.

– Úgy van, basszad csak be nyugodtan, mit számít! – kiáltotta egy férfihang odakintről. Nehéz léptek visszhangja hallatszott.

Egy széles, bulldogszerű alak lépett be az ajtón előretolt fejjel – ő volt Karesz, a menedzser. Őt egy harmincas, hízásnak indult nő követte mustárszínű detektívkabátban, és Tamaraként mutatkozott be.

Aztán ott volt Valentin: a csőgatyás zoomer, akinek mindig olyan grimasz ült az arcán, mintha tudna valamit, csak nem akarná elmondani. A szemében pedig valami szadisztikus fény csillogott.

Kínosan feszengtem a pillantások kereszttüzében. A három alak legalább olyan meglepettnek tűnt, amilyen én voltam. Kérdezősködtem, hogy mit csinálhatnék, de senkitől sem kaptam értelmes választ.

– Majd a Tamara beavat – mondta Karesz gúnyos vigyorral, amikor ráunt a beszélgetésre, aztán mindannyian fülhallgatóval a fülükben süllyedtek el a székekben. Tamara a balomon foglalt helyet, a menedzser – ha jól láttam széles hátától – amerikaifoci-meccset nézett a Balázséval szemközti asztalnál.

Valentin velünk szemben ült egy monitor mögött.

– A Roland nem szólt nektek, hogy jövök? – suttogtam Tamarának.

– Tessék?

Megismételtem a kérdést.

– A Roli? Szólni? Nekünk?

Nevetett.

Minden második mondatát ez a nevetés követte. Néha kétségbeesettnek hangzott, máskor derűsnek, de mindig a csigolyáimon zongorázott vele.

Témát váltottam.

– Neked amúgy hogyhogy nincs monitorod, mint a többieknek?

– A Karesznek sincs.

– Hogyhogy?

Tamara vállat vont.

– A Roli nem vett.

– De miért?

– Kérdezd meg tőle, én nem könyörgök neki tovább.

– És… nem szokott fájni a szemed ezektől az apró betűktől, ha sokat dolgozol?

– Már megszoktam. Majd te is megszokod.

Ez most a kétségbeesett nevetése volt. Úgy tettem, mintha nem is hallanám. Inkább a rendszereikről és a projektekről érdeklődtem, ahogy a lelkes munkaerőhöz illik. Végső soron ez volt az első munkanapom, és titokban azért reménykedtem, hogy csak egy összehangolt szívatással van dolgom, azért viselkednek ennyire szokatlanul, és azért nem működik semmi.

– Jelenleg a Lapos nevű projekten dolgozom – magyarázta Tamara tenyérnyi szemüvegét igazgatva, akár egy elfoglalt könyvelő. – Ez egy webshop, amit ennek a helyi kkv-nak készítek, nem tudom, hallottál-e róluk? Kis családi vállalkozás. Tisztítószereket meg budipapírt forgalmaznak. Nyertek valami állami pályázatot, abból van finanszírozva a projekt. A Roli haverja a főnök, így nyilván mi kaptuk meg. Alapvetően jó arcok, de néha túl okosnak hiszik magukat. Múltkor fél órán át kellett magyarázni nekik, hogy amit akarnak azt senki sem csinálja, mert nincs értelme.

– Mit akartak?

– Animált gifeket a termékek képeinek.

Elkerekedett a szemem.

– Ez komoly?

– Komoly hát. Tudják ám, mivel kell megfogni a vevőket.

Most derűsen nevetett.

– És akkor… végül nem csináltad meg… igaz?

Felém fordította a laptopot a tartóállvánnyal. A képernyőn csillámporos giccsanimációban fürdött egy raklapnyi finom vécépapír.

– Látnád az arcodat!

Hebegtem.

– Egyedül… egyedül viszed ezt a projektet?

– Igen. Meg két másikat. Amúgy mindegyik többemberes, szóval…

Valentin felpattant, és a cigarettájával hadonászott a levegőben.

– Az semmi, én öt projektet viszek egyszerre! Ebből három lö geci.

– „Lö geci?”

– Legacy – felelte. – Csak mi így hívjuk. Franciásan. Tudod, mint a szopást.

– Maradványkód – tette hozzá Tamara, miközben persze nagyon jól tudtam, mit jelent ez a szó. Junior fejlesztő voltam, de azért nem ennyire. – A sok szar, ami az előző fejlesztők után maradt itt, és senki sem ismeri.

– Virtuális guánó.

Tamara rázta a fejét.

– Ne tudd meg…

Nevetés, nevetés, nevetés.

Pánik, pánik, pánik.

– Imádkozz, hogy ne lö gecire rakjon a Roli – folytatta Valentin. – Múltkor két napig javítottam egy olyan hibát, amit kb. fél óra alatt ki lehetett volna javítani, ha rendesen megírják azt a kurva kódot. Se dokumentáció, se kommentek, se semmi. Az egész mintha kínaiul lenne. $k = 120. Tippelj, mire utal a „k” változó és miért ennyi az értéke?

– Fogalmam sincs.

– Hát nekem sincs. És nem is lesz.

Koppantott kettőt a cigi végével az asztalomon, és a vállát rángatva ment kifelé. A menedzser megpördült a székével. Kerek arcán összerándult a vigyor.

– Üdv a Roki.NET-nél! Kezdhetjük a rokizást!

Csacsacsázott – vagy haláltánc akart lenni?