Céges prospektus

A regény első részének utolsó fejezete

Mar 09, 2025

Ez egy részlet az első regényemből, ami egy IT környezetben játszódó horrortörténet, amelyből minden héten közzéteszek egy-két fejezetet. A korábbi részeket a gombra kattintva éred el.

← Előző rész

← Első rész

Összes rész

Mi történt korábban?

Az előző részben Fekete János részt vett az első meetingen, amely előtt rögtön szemtanúja is volt egy veszekedésnek Karesz, a menedzser és Valentin, a másik back-end fejlesztő között. A balhé majdnem verekedésbe torkollott, de aztán – némi késéssel – megérkezett a Főnök, Pokol Roland, és folytatódhatott a szervezett káosz, amit a Roki.NET-nél munkának hívtak.

Eleven Liget - Magyarország első és egyetlen irodalmi horrorparkja

// 11.

A meeting már csak mondatok erőtlen maradványaként kavargott valahol az elmém egy ismeretlen szegletében. Dörzsöltem a halántékomat. Tamara céges prospektust rakott elém a billentyűzetre.

Az ujja megállt a slim fit inges informatikus képén.

– Itt van a Zoli.

Sandítva néztem fel rá.

– A Zoli?

– Aha. Ez ő.

Forgattam a lapot. Biztos voltam benne, hogy nem most találkoztam először a képpel. A szőke, huszonéves fiatalember annyira beleégett a memóriámba, hogy ezer közül is felismertem. Dizájnerszemüveget viselt, és áhítattal várta a sokat ígérő jövőt a laptopja mögül, ahogy kell.

– Szívatsz?

– Mondom, hogy ez ő.

– Ez nem a Zoli, ne hülyéskedj már. Ez egy stockfotó. Pár hónapja láttam a neten.

– Mondom, hogy ez ő.

Idegesen felnevettem.

– Aha, na persze.

– Higgy már nekem. Ez ő.

– Tényleg nem szívatsz?

– Esküszöm.

– Na, persze…

– Jaj, Jani, miért szívatnálak ezzel, de most komolyan?

A prospektus többi alakja is ismerős volt valahonnan. Lehet, hogy mégis jelentkeztem ide, csak véletlenül kitöröltem az ímélt? Nem, az kizárt. Csak trollkodott.

Vagy lent láttam ezt a képet a vezetőségi irodában?

– De minek rakták volna rá a prospektusra? – kérdeztem. – Legális ez egyáltalán?

Tamara vállat vont.

– Mit tudom én. Erről a Rolit kérdezd. Szerinted érdekel itt bárkit is az ilyesmi? Nem tudom feltűnt-e, de itt a szar is le van szarva.

– Rólatok is készültek fotók?

– Aha, még tavaly idehívta valami haverját. Gondolom ezeket is az csinálta.

– És mi lett a képekkel?

– Passz. A karácsonyi bulin magyarázott valamit, hogy majd felrakja őket a honlapra, de én azóta sem láttam őket.

– Gondolom, ez is a HR-es ötlete volt, mi?

– Lehet, de a HR-es akkor már nem volt itt.

– És te hogy találtad ezt a helyet annak idején?

– LinkedIn-en írt rám a Roli csaja. Miért, te?

– A Roland megkeresett telefonon. Csak azt nem értem, honnét szerezhette meg a számomat.

– Biztos, valamelyik cimborájától. Ismer ez mindenkit.

Visszafordultam a laptophoz, és a Roki.NET álláshirdetései után nyomoztam, de akármerre keresgéltem, mindenhol ugyanaz fogadott: 0 találat A céges oldal továbbra is 500-as hibakóddal válaszolt. Talán fejlesztés alatt állt? Megkérdeztem Tamarát, de ezt is passzolta, mint mindent.

A munkahelyem mindenesetre létezett. Az állami cégnyilvántartásban jegyezték, és ez már több volt a semminél. A jelentkezés napján is lecsekkoltam egyszer, de ettől persze még lehetett átverés, mint a webdizájner-képző iskola, ahol középiskolás koromban végeztem el egy rövid tanfolyamot, és később azt rebesgették róla, hogy egy bűnöző politikus piramisjátéka volt.

Az iskola egyik napról a másikra csődbe ment, a vezetősége pedig eltűnt egy rakás pénzzel. A képzés után beígért karrierlehetőségekből nem lett semmi. A médiát nem különösebben érdekelte a dolog, így sosem tudtam meg az igazságot, a vélt tulajdonos mindenesetre még mindig a parlamentben ücsörgött az adómból. Elhatároztam, hogy egyik nap beugrok a NAV-hoz meló után, és kiderítem, bejelentettek-e, mert hiteles igazolást egyelőre nem kaptam senkitől.

– Mi volt a HR-es neve? – kérdeztem Tamarát.

A nekropolisz üres szemei most is figyeltek minket a távolból.

– Valamilyen Márti. Vagy Klári? Totál nem emlékszem már.

– Hogyhogy nem emlékszel? Hogy nem lehet erre emlékezni?

– Most meg mi bajod? Egyszer beszéltem vele összvissz. Az első munkanapomon már nem volt itt, meg egyébként is szar a névmemóriám. Szerintem elmennék mellette az utcán.

Nevetett.

– A LinkedIn chatben sem tudod visszakeresni?

– De minek?

– Arra gondoltam, hogy tőle meg lehetne szerezni a Zoli elérhetőségét, de akkor lehet, hogy inkább körbekérdezek a többieknél.

– Sok sikert hozzá.

Beszív, kifúj.

– Most viszont lemegyek kávézni, mert szétmegy a fejem. Megtennéd, hogy rákeresel, mire visszajövök? Vagy te nem akarsz lejönni?

– Én nem iszom meg azt a szennyvizet. – Megbontotta az energiaitalát.

– Én se szívesen, de hát nincs jobb.

Vállat vont.

– Kinek mi.

– Akkor megnéznéd, kérlek?

– Jó, csak hagyj már dolgozni.

– Köszi.

Vettem a kabátomat, és lementem egy kávéért a garázsba. Amikor visszajöttem, Tamara a szokottnál is ingerültebbnek tűnt.

– Szerintem törölte a profilját, nem találom.

– Kár. Azért kösz.

– Nincs mit.

Megnyitottam egy új fület a böngészőben.

– Most meg mit csinálsz? – kérdezte. Éppen akkor töltött be a LinkedIn felülete. – Mondom, hogy nem találtam meg.

– Jó, azért én is utánanézek. Biztos, ami biztos.

Sértett képpel fordította el a fejét.

Egy olyan profilt kerestem, amelyben a Roki.NET van megadva egykori munkahelyként, de mindig Pokol Roland oldalán kötöttem ki, mintha az egész internet belőle állt volna. Egyetlen vigyorból, egyetlen hatalmas egóból, ami elnyeli a többit.

A Facebook-profilképén vele mosolygott az egész Pokol család a tengerpart szikláin: Apa, Anya és egy két év körüli kisfiú. Teljesen átlagos családnak tűntek. A borítóképen ugyanez, csak homokos tengerparttal, pálmafákkal, gyerek nélkül. Egy másik fotón Roland öltönyben és farmerban vett át egy bekeretezett „Év Vállalkozója” oklevelet. Sikeresnek tűnt.

– Az ismerősei közt is megnézted? – kérdeztem Tamarát. A kurzorom megállt az „Ismerősnek jelölöm” gomb fölött, de nem mertem rákattintani.

– Meg.

– Azt mondtad, elmennél mellette az utcán, mi alapján döntötted el, hogy nem találod?

– És te mi alapján döntenéd el?

Nem szóltam semmit. Reflexből megnyitottam a következő Márta nevű felhasználó Facebook-profilját, de úgy festett, hogy véletlenül a csatornafedelet sikerült felemelnem.

Egy kedves-aranyos nagymama üzenőfalára tévedtem. A legutolsó posztján Jézus Krisztus állt felfelé tartott ujjakkal és aranyló glóriával. Alatta fehér aláírás: „Jézus Magyar volt”. Egy korábbi bejegyzésében nagymama arról értekezett, hogyan kéne agyoncsapni a bevándorlók gyerekeit a betonon: „Mint a süldőmalacot.”. Hogyhogy nem cenzúrázta ezt az algoritmus? Aztán észrevettem, hogy a poszt a menekültkrízis idejében íródott, egészen pontosan 2016. március 15-én.

A Krisztusos két héttel később. Ezután semmi. Ezek voltak az öregasszony utolsó gondolatai. Talán mégis utolérte a Nagy Cenzor, csak elfelejtették lekapcsoltatni a profilját a rokonai. Vagy nem is törődtek vele. Vagy ez is csak egy bot volt, amit azért hoztak létre, hogy meghamisítsák a felhasználói statisztikákat? De miért dobta fel az algoritmus majdnem tíz évvel később?

„Mindenki a saját sorsának a kovácsa” – ez állt a borítóképén.

Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Tamara nevetett helyettem.

– Hát az biztos, hogy nem ő.

Visszatettem a csatornafedelet Valamilyenné Mártára, és igyekeztem még a létezéséről is megfeledkezni. Néha, sötét esténként, amikor egyedül bóklásztam az elnéptelenedett utcákon, mégis eszembe jutott, hogy talán lakik odalent valaki a talpam alatt, akiről már mindenki megfeledkezett.

– Reménytelen.

– Én mondtam.

– Dolgozzunk.