Ez egy részlet az első regényemből, ami egy IT környezetben játszódó horrortörténet, amelyből minden héten közzéteszek egy-két fejezetet. A korábbi részeket a gombra kattintva éred el.
Mi történt korábban?
Fekete János a Roffice nevű céges ticketing rendszeren kezd el dolgozni – azaz csak kezdene, ha a rejtélyes projekt kódja nem tucatnyi különböző verzióban létezne szétszórva a tárhelyen. Segítséget kér a rendszergazdától, Balázstól, de azonnal össze is különböznek eltérő habitusuk miatt. Tamara sem mutatja jelét az együttérzésnek, megoszt vele egy rövid történetet, amely szerint a főnök, Pokol Roland az előző barátnőjét foglalkoztatta HR-esként, és azért rúgta ki, mert szakított vele.
A pokoljárás folytatódik.
// 10.
Az irodai eszközök letisztult, időtlen formáit talán nem is embereknek, hanem magának az örökkévalóságnak tervezték. Egy örök iroda örök bútorai közt ültek az örök irodisták, és várták az örök főnököt az orrfacsaró műanyagszagban, ami örökké ott keringett a tárgyaló levegőjében.
Tamara halkan piszmogott Karesz fülébe karnyújtásnyira tőlem az asztal túloldalán.
Rólam beszélt? A szeme azt mondta. A szája azonban mintha valami másról duruzsolt volna a keze takarásában. Talán azt suttogta, hogy Roli, de az is lehet, hogy Valentint emlegette. Nem értettem, miért lett hirtelen ilyen jóban a menedzserrel, amikor nemrég a buszmegállóban még őt szidta.
Karesz kuncogott, aztán beleásított az arcomba.
– Ha ez egy meccs lenne – mondta lefitymáló arckifejezéssel –, már lefújták volna.
Megrázta a keze ügyében levő üres kávéspoharat a keverőpálcikával.
– Melyik csapatban játszol? – kérdeztem, mert az első nap említette, hogy amerikai focizik.
– Már nem játszok, csak edzéseket tartok.
Tamara cincogott.
– Amúgy a Mecsek Ghostsban.
– Pécsi csapat?
– Mint a neve is mutatja.
– És… sokan játszanak amerikai focit a megyében?
Vállat vont. Ma is ugyanazt a fehér ingpólót viselte, amit mindig.
– Attól függ, mit nevezel soknak.
– Nekem igazából az is új, hogy ezt a sportot egyáltalán játsszák Magyarországon. – Mosolyt erőltettem az arcomra, próbáltam jópofára venni a dolgot, de nem esett le neki. Megkíséreltem még egyszer. – És van valami beceneved esetleg?
– Becenevem?
– Hát, tudod, mint a nagy játékosoknak szokott lenni. Az Óriás, a Pécsi Rém, ilyesmik.
Valentin kuncogva vágott közbe az ajtó melletti kanapéról:
– Tulok. – És már repült is felé a kávéspohár. A mellkasának csapódott, aztán pörögve állt meg előtte a piszkos csempén. Egy másodpercnyi csend telepedett a helyiségre, amelyet Valentin üvöltése szakított meg.
– Tiszta kávé lettem, baszd meg!
Felpattant Balázs mellől, és hadonászva ugrott a menedzser mellé. Karesz legyintett, mintha csak egy szúnyogot hessegetne el maga mellől.
– Üres volt, hagyjad már.
– Mi!? Ez neked üres!? Nézd már meg!
– Majd anyukád kimossa.
– Majd a tiéd.
Nem biztos, hogy a kölyök ezt mondta.
Az ajtó csattanása elnyelte az utolsó szavait. Csend. Senki sem mozdult.
Csak Karesz súlyos, ökölbe szorított keze ropogtatott láthatatlan csontokat az asztal fölött.
– Kis köcsög… – mormogta, aztán előhúzott egy kendőt, és megfontolt mozdulatokkal törölgette vele a szemüvegét. Úgy csóválta felém masszív fejét, mintha engem tartana felelősnek a történtekért. – Látod, Jani, ilyenek ezek a mai fiatalok… De majd megtanulják, mi a magyarok istene, nem igaz?
Összenevettek Tamarával. Nyeltem egyet. A kezem a zsebemre csúszott.
– Hát, igen… – motyogtam, és a telefonomba menekültem, de ott is csak a káosz fogadott. Az egész internet egyetlen hiperelme skizoid nagymonológjának tűnt, és pillanatok alatt kilökött magából. Egyszer azt olvastam, hogy az online tevékenységek közel 60%-át botok adhatják – de simán lehetett akár száz százalékuk is. Elnézve a munkatársaimat, talán ők is azok voltak. Hallgattunk. Székek nyikorogtak. Aztán valami fém odakint.
Tamara pufók arcán átsuhant egy árnyék.
– Jön.
Ajtó nyílt, csukódott. Csattogós lépések hallatszottak. Sportosak, ütemesek, mint aki hazaérkezik éppen. Megremegett a kilincs. Zsebre vágtam a telefont. Vigyázzállás – az iskolai reflexeket nehéz kiirtani.
– Szia, Roli.
A fickó, aki besasszézott az ajtón, alacsonyabb volt, mint amire számítottam. Százhetven centi lehetett, maximum. Szürke pulóvert viselt kockás inggel, amit kiegészített egy notebookkal is, és mindenki szoláriumbarna keze után tülekedett. Azt sem tudta, kinek köszönjön először. Valentin éppen utána jött be. Majdnem felnyársalta vékony karjával, de Karesz gyorsabb volt. Csak Tamara és én maradtunk a helyünkön, mint a rossz gyerekek.
– Szia, főnök.
– Szia, Karesz.
Vigyorok cseréltek gazdát. Roland tekintete Valentin mellkasára tévedt, aztán a műanyagpohárra tévedt a földön.
– Hát, veled meg mi történt? – kérdezte szórakozottan.
– Leöntötte magát.
Röhögtek Karesszal. Roland megveregette a kölyök vállát, és már jött is felénk.
– A poharat meg majd takarítsd fel, Valentin, légy szíves. Köszi.
A kézfogását is erősebbnek képzeltem. A tenyere puha volt, sikamlós, mintha egy meghatározhatatlan szagú, döglött halat nyomott volna a markomba, de nem azért, hogy eladja, hanem hogy elterelje vele a figyelmemet, amíg a haverja kizsebel hátulról. Olajos arca csillogott a neonlámpa fényében, a haja hátrafésülve hullámzott a füle mögött.
– Na, hogy telik a hét? Készültök már a hétvégére?
A kezét dörzsölve nézett végig rajtunk az asztalfőnél. Bólogattunk.
– Jól van-jól van, ennek örülök. És te, Jani, hogy érzed magad itt nálunk? Megy a rokizás?
Bólogattam.
– Igen, megy. Jól… jól érzem magamat, köszi.
– Örülök-örülök. Oda tudnád adni a kábelt, kérlek?
– Kábelt?
– A lábadnál – dörmögte Balázs.
Lenéztem magam alá, de csak sáros cipőket és fekete asztallábakat láttam odalent. Mire felocsúdtam, már ott is állt fölöttem a rendszergazda, kezében a HDMI-kábellel. Úgy tartotta, mint a vasvillát a birtokát féltő paraszt.
– A Roffice-szal sikerült haladni? – kérdezte Roland.
– Igen. A kódját nézem át éppen.
– Nagyszerű. Hétfőre be tudod fejezni, amit kell?
– Hétfőre?
Megint csend telepedett a szobára.
Ingerült pillantások kereszttüzében találtam magamat. Talán valami hülyeséget kérdeztem? Roland csalódottan húzta el a száját. Hebegtem.
– Nem… nem lehetne esetleg csütörtökre? Csak most tudtam nekiállni. – Majdnem hozzátettem, hogy azt sem tudom, konkrétan mit kell csinálni a hibák kijavításán kívül, amelyekről nem tudok semmit. – Egy csomó különböző verziója van a kódbázisnak. Vagyis hát, azt gondoljuk a Balázzsal.
– Balázs, neked mi a véleményed?
– Ja, elég nagy szívás. Hétfőre esélytelen. A csütörtök is necces. Szerintem arra el fog menni egy hónap is.
– Akkor legyen a csütörtök.
– O-oké… És a kódot át fogja nézni valaki, ha befejeztem?
– Nem, arra most nincs idő. Remek. Örülök. Akkor vágjunk is bele!
Az okostévé képernyője fehérbe borult a hátam mögött. Kurzor úszott színes diagramok fölött. Lassan, fáradtan keringett, mintha hipnotizálni akarna.
Mit olvass még?
![A kortárs szépirodalom nem közügy [hanggal]](https://substackcdn.com/image/fetch/$s_!RIHs!,w_140,h_140,c_fill,f_webp,q_auto:good,fl_progressive:steep,g_auto/https%3A%2F%2Fsubstack-post-media.s3.amazonaws.com%2Fpublic%2Fimages%2F8b671d75-944e-45de-883e-74e07d8f7908_1437x923.jpeg)
