Ez egy részlet az első regényemből, ami egy IT környezetben játszódó horrortörténet, amelyből minden héten közzéteszek egy-két fejezetet. A korábbi részeket a gombra kattintva éred el.
Mi történt korábban?
Narrátorunk elkezdte pályafutását a Pokol Roland által vezetett Roki.NET informatikai kisvállalat berkeiben. Ám rögtön a munkája elején falakba ütközik: egy félreértés következtében rossz projekten kezdett dolgozni, és azonnal össze is veszett a kollégájával Tamarával. Roland átrakta egy Roffice nevű projektre, amelynek a fejlesztője, Zoltán nyom nélkül eltűnt.
A rejtély folytatódik.
// 9.
Valentin sem tudott segíteni Zoltán kapcsán. Azt mondta, Roland nem szereti, ha emlegetik, és őt egyszer nagyon lecseszte, amiért kérdezősködött, úgyhogy annyiban hagytam a dolgot. Tamaráról is tett néhány barátságtalan megjegyzést, de elengedtem őket a fülem mellett.
Inkább a munkára fókuszáltam, hogy a lehető leghamarabb neki tudjak állni a projektnek. A csütörtöki meetingen már pozitív fejleményekről akartam beszámolni a főnöknek, de amikor Balázzsal közösen felléptünk a szerverre, ahol a Roffice kódja volt, levert a víz.
Mintha egy rég elfeledett katakombába nyertünk volna bebocsátást. Beletelt egy órába is, mire a kollégám megtalálta a megfelelő jelszót a belépéshez, aztán csak egymásba nyíló mappák fogadtak minket üres végpontokkal. 11, 12, 13, karatok, osd, menekulj, pokolnet – és efféle zagyvaságok. Az egyik legalján több tucat tömörített fájlt találtunk ugyanazzal a névvel – roffice –, mindegyikben egy-egy kódbázissal. A legtöbb számozást kapott, az egyik pedig „dont_open”-re végződött.
Ha Balázs nem mondja, hogyan lehet kilistázni a fájlszerkezetet a gyökérmappából, és belenézni a tömörítésekbe, órákat is elpazaroltam volna a sötétben bolyongva.
– Hát ez meg mi a… – dünnyögtem a mikrofonba.
– Aha. Igen, csodás, de hát ez van. Igazából lövésem sincs, miért így lettek ezek felrakva ide.
– Ráadásul miért ugyanazon a napon? Minden fájlt ugyanazon a napon hoztak létre, jól látom?
– Igen. Szerintem aznap mondtak fel. Csak erről nekem elfelejtettek szólni.
– De miért?
– Ezt tőlük kérdezd. Engem nem érdekel a szarkeverés meg a pletykálkodás, és ha adhatok egy tanácsot, téged se érdekeljen. A sima roffice-szal kezd majd a munkát.
– Töltsem le az összeset?
– Ja.
– De hát ez legalább húsz fájl!
– Máshogy hogy akarsz nekiállni?
– Oké, de ahogy elnézem minden csomagolt fájl pontosan ugyanakkora. Mi van, ha mindegyikben ugyanaz a kód van?
– Nincs kizárva, de ezt csak akkor tudod meg, ha átnézted az összeset.
– Verziókövetőt nem használtak?
– Én itt nem látok git-fájlokat. Se dokumentációt. Szerintem az egészet felszarták, és elhúztak a fenébe.
– Atyaúristen! Nem elég átnézi a dont_opent? Az került fel legutoljára… vagy te mit gondolsz?
Balázs ideges lett.
– Programozó vagy, azért fizetnek, hogy átnézd a kódot. Használj statikus kódanalízist, és menj végig rajtuk egyesével. Tudod, mi az?
– Hallottam már róla, de még nem használtam.
– Akkor Google a barátod.
– Oké, de hát…
– Nincs „de hát”. Nem biztos, hogy a dont_open a legutóbbi változat. Semmire sincs garancia, csak munka van, Jani. Lehet, hogy teljesen különböző projektek kódjai, csak a hülyék felrakták ide, hogy megszopassák az utókort. Arról nem is beszélve, hogy a Roffice eleve egy régebbi projektből indult ki, ha jól emlékszem.
Próbáltam kikapcsolni az agyamat, mindent elfogadni úgy, ahogy van, de nem ment.
– És akkor most mi legyen?
– Az előbb mondtam: lehúzod szépen az összeset, és sorban átnézed őket. A sima roffice-szal kezded, aztán ha az nem jó, mész a következőre. Egy, kettő, satöbbi, dont_open. A megfelelő kódnak meg csinálsz egy repót GitLab-en, és szépen feltöltöd rá, aztán meglátjuk. Szerintem ennek a fele alapból kuka.
Könnyen beszélt. Tamara is könnyen nevetett másnap reggel a buszmegállóban a belvárosban, amikor elújságoltam neki a sztorit munkába menet.
– Én mondtam neked, hogy egy nagy rakás szar az a projekt. A Bazsit meg nem kell komolyan venni, ő mindig ilyen.
Legszívesebben arcon öntöttem volna a forró kávéval. Amikor rákérdeztem, hogy nem emlékszik-e, melyik lehet a megfelelő kód a húsz közül, azt felelte, hogy a Zoli a saját gépén mutatta meg neki, úgyhogy lövése sincs. Ezután tehette fel a szerverre.
Tamara hol a tábla fölötti digitális kijelzőt nézte, hol az ódivatú, bőrszíjas karóráját, amit a csuklója alsó felén hordott. Annyira irritált, hogy csak azért is ellenkezni akartam, pedig igaza volt.
Kezdtem azt gondolni, hogy itt mindenekelőtt a munkaerővel van a probléma, nem is a vezetéssel, bár Rolandot sem lehetett korunk üzleti géniuszának nevezni, ha ilyen együttműködésképtelen embereket alkalmazott, mint Balázs vagy ő. Vagy ez a Zoli. Összeszorítottam a fogamat, és azt mondtam Tamarának, hogy nem olyan szörnyű ez.
– Mondjuk még nem sokat értek belőle – tettem hozzá a biztonság kedvéért.
– Jó darabig nem is fogsz szerintem. De legalább most lesz egy projekt, amivel képben leszel, ezt használd ki.
– Mármint?
Vállat vont.
– Hát, ha van egy saját projekted, amin csak te dolgozol, azzal be tudod biztosítani a pozíciódat. A Kukatúró Valentin is ezt csinálja. Azért fog itt dolgozni még hatvanévesen is. Mindent úgy valósít meg, hogy csak ő értse. Meg az állami támogatások miatt. A Pokol örök.
Megint az órájára nézett. A pohár szélébe haraptam.
– Azért annyira csak nem rossz a helyzet.
– Hát, kinek mi. Én mindenesetre nem terveznék itt hosszú távra a helyedben, nem éri meg.
– Mindegy, majd megoldom. Én vagyok Hackerman, rendet hozok a káoszba.
Nevetett.
– Hát jól van, Hackerman, majd meglátjuk, meddig jutsz.
– A túlórákat hogy fizeti?
– Ezt most tényleg komolyan kérdezed?
Nem feleltem.
– Megint késik az a rohadt busz!
– És hol szokott lenni Roland, amikor nincs az irodában?
– Szerintem utazgat. Régebben hónapokra is képes volt eltűnni. Felment az Alpokba rekreálódni meg ilyenek. Van pénze, megteheti.
– És olyankor ki vezeti a céget?
Tamara kuncogva fürkészte az arcomat. Tenyérnyi szemüveglencséin keresztül úgy festett, mint egy gúnyos vakond. Jobbnak láttam megint hallgatni, de aztán begördült a busz, és követtük a tömeget.
– Te figyelj, és ez a pontozó rendszer akkor végül is a Karesz ötlete volt?
Tamara fel sem nézett a telefonból, amikor felkapaszkodott a középső buszajtón. Ma egy sáros csuklós jött értünk, és valahogy mindenkinek sürgős dolga akadt a külvárosban.
– Miért lett volna a Karesz ötlete?
– Nem ő a HR-es?
– Jaj, nem, dehogy. Honnan vetted ezt a hülyeséget?
– A Balázs nekem azt mondta.
– Jó vicc… A Karesz úgy HR-es, ahogy a kőműves fizikus. Vagy ő interjúztatott téged?
– Nem, a Roland.
– Na, látod. Régebben dolgozott itt egy HR-es, én úgy tudom, ő találta ki.
– Miért ment el? – kérdeztem, de Tamara csak törte az utat avengerses hátizsákjában, amin színes kitűzők alkottak remegő csoportokat. Az egyiken virágmasnis kawaii kaktusz mosolygott, a másikra a céges végtelen volt nyomva. – Tamara, miért ment el a HR-es?
– Tessék? Ja, hát szakított vele a Roli.
Mit olvass még?
![A művészi hivatalnok [hanggal]](https://substackcdn.com/image/fetch/$s_!owk6!,w_140,h_140,c_fill,f_webp,q_auto:good,fl_progressive:steep,g_auto/https%3A%2F%2Fsubstack-post-media.s3.amazonaws.com%2Fpublic%2Fimages%2Fbcd29d18-be4d-457a-a809-eb225a96b93e_1280x792.jpeg)
