Kulturális bekerítés

A szépirodalom államzsánerré válása

Az eddigi leghosszabb fogcsikorgás. Kb. 50 ezer leütés. A levelező el fogja vágni, ezért javaslom az oldalon olvasni. Ezt a címre kattintva tudjátok megtenni.

Miről lesz szó?

1. A rendszerváltás mítoszának további pusztításáról az irodalom vonatkozásában.

2. A régi-új establishment kulturális hegemóniájának jellegzetességeiről a társadalmi mobilitás, az intézményes hatalom, a politika, az ízlés, az irodalmi hagyományok és az elittermelődés viszonyrendszerében.

3. A ‘89-es átmenet két társadalmi küzdeleméről, amelyre a kulturális bekerítés folyamata felfűzhető.

4. A zsánerfikció és a kortárs magasirodalom nemlétéről.

5. Arról, hogy L. Simon László a magyar irodalom legközépszerűbb költője.

6. És persze arról, hogy a könyvek lefóliázása egyenesen következik a rendszerváltás logikájából.

Minderről természetesen az esszé formai lehetőségeinek figyelembevételével, tehát nem kimerítő jelleggel. A célom a strukturális összefüggések vázlatos bemutatása a mélyebb társadalmi-történelmi folyamatok megértése érdekében, nem azok részletekbe menő kielemzése.

Ha vitatkoznál, vagy kérdésed van, ide írj.

---

Legközelebb végre horrorról fogok írni, méghozzá Lovecraftról.

Hogy mikor? Passz.

Ma viszont május elseje van, a harc ünnepe. Ennek szellemében olvasd a szöveget.

Ja, és feltöltöttem a Kortárs szépirodalom nem közügy új hanganyagát youtube-ra. Megköszönném a visszajelzést itt, vagy privátban, mert még nem csináltam ilyesmit azelőtt. Idővel ehhez a szöveghez is elkészítem a hangfelvételt, ezért jól jönne némi feedback, hogy a következő jobb legyen.

„Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”

(George Orwell)

1989. október 23.: Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltja a harmadik magyar köztársaságot. Egyetlen lakonikus mondattal tesz pontot a 40 éves pártállam működésére a parlament ablakából: „A mai naptól, 1989. október 23-ától országunk államformája és neve Magyar Köztársaság”.

A társadalom egy emberként ünnepli a felszabadulást. Milliók vonulnak az új és szabad világot dicsőítve.

Az államapparátust megtisztítják a régi káderektől, a Pártot és utódszervezeteit betiltják, az elkobzott vagyonokat visszajuttatják a régi tulajdonosaiknak. A bűnözőket megbüntetik. Megfontolt és fokozatos privatizáció veszi kezdetét, amelyet széles körű társadalmi egyeztetések kísérnek.

Az ezerszer megtiport magyar irodalom végre visszaszerzi előkelő helyét a szellemi életben. A filozófiával és a tudománnyal együtt válik az antikommunista ellenállás szimbólumából a polgári identitás alapkövévé. Hazánk rálép a nyugati ösvényre, és néhány évtizeden belül utol is éri Ausztriát.

Vagy mégsem?

A köztársaságot kihirdető Szűrös Mátyás ugyanis maga is az MSZMP tagja volt, a régi rendszer hithű támasza, amelynél szebben aligha lehet illusztrálni a rendszerváltás folyamatát, és a valóság valószerűtlenségét.

Az új állam támogatott írói pedig már az előző rendszerben is egy felülről épített álellenzéket képviseltek, amely nem jelentett érdemi veszélyt a hatalomra. Munkásságuk mégis máig meghatározza az irodalmi életünket és a kultúráról való gondolkodásunkat.

Sőt, intézményesülésükben már a könyvek lefóliázásának szellemiségét is megtaláljuk.

De hogyan jutottunk idáig? Hogyan válhatott az úgynevezett komoly irodalom demokratikusan elszámoltathatatlan elitcsoportok közfinanszírozású magánügyévé?

1. Irodalmi mező és társadalmi háború

Ahogy a politikában, úgy az irodalomban is azok tudtak a legkönnyebben érvényesülni a rendszerváltás körüli időkben, akiknek már a pártállam is egyengette az útját. Mindez nem valamiféle összeesküvés eredménye, hanem könnyen belátható, spontán társadalmi folyamatok velejárója.

E folyamatok mélyszerkezeti mozgatórugóit talán Pierre Bourdieu modellezte a legkiválóbban.

A francia szociológus a kapitalista tőkekoncentráció logikája mentén próbálta leírni a kultúra és a tudás társadalmi rétegződését, és ezek összefüggéseit a hatalommal. Legismertebb fogalma a kulturális tőke, amely egy személy társadalmon belül elfoglalt helyének és mozgásának nem számosítható, vagyis immateriális feltételeit igyekszik megragadni.

Nagyon leegyszerűsítve, a kulturális tőke az az ismeret- és készséganyag, amelyet az ember élete során elraktároz a műveltségtől egészen az etikettig, és amelyet a mindennapjaiban használ az érvényesüléshez.

Egy kőműves hétköznapi működése szempontjából például teljesen felesleges művészfilmeket ismerni, ám ha a középosztálybeli értelmiséghez szeretne csatlakozni, kénytelen kiművelnie magát ezen a területen. Ugyanígy, egy értelmiségi sem feltétlenül fogja érteni ösztönösen, miért értelmetlen lehivatkoznia a kedvenc gondolkodóit egy külvárosi kocsmai vitában.

A kulturális viszonyok mögött tehát osztály- és hatalmi viszonyokat is találunk: a társadalom eltérő gazdasági helyzetben levő csoportjai eltérő viselkedésmintákkal rendelkeznek. Tendenciaszerűen eltérő dolgokat tartanak értékesnek, hasznosnak, fontosnak, szépnek és így tovább. Máshogy építik ki a kapcsolati hálójukat is.

Ezek a viszonyok azonban nem statikusak, hanem örök mozgásban vannak, ahogy a társadalom egésze halad előre az időben, így a kulturális tőkék összetétele is folyamatosan változik, és a társadalmak osztályszerkezete sem marad állandó.

A gazdaság mindig nyomot hagy a kultúrán, de a kultúra is nyomot hagy a gazdaságon egy interaktív, oda-vissza ható folyamatként.

A társadalmi mozgások egy erőforrásokért, elismerésért és hatalomért vívott konfliktusként és – paradox módon – kooperációként összegezhetők. A társadalomban meglévő ellentétek egy magasabb szinten az ökoszisztémához hasonló szerves egységet alkotnak, amelyet azonban mindig csak az utókor képes leírni a maga konkrét összefüggéseiben.

A jelenben a történelemnek nincsen iránya, azt mindig utólagosan hozzuk létre a rendelkezésre álló anyagokból. Ez a múltképzés azonban maga is a társadalmi küzdelem része, amelynek a jelenből nézve még nem látszik a horizontja.

A folyamatokat értelmezők tehát maguk is részei az általuk értelmezett folyamatoknak: a megfigyelő is meghatározza a megfigyelése tárgyát, ahogy a megfigyelés tárgya is a megfigyelőt.

És mivelhogy a társadalomnak minden ember szerves része, így a közös háborúban is aktív szereplőként jelenik meg mindenki. A küzdelem állását azonban minden szereplő eltérő eredményességgel képes befolyásolni, amit leginkább az egyének társadalmi helyzete határoz meg.

A tehetség és a szorgalom fontos dolgok, ám a sikerhez legalább annyira fontos, hogy milyen kulturális tőkét hozunk otthonról, és azt hogyan tudjuk kamatoztatni egy-egy területen.

Egy egyetemet végzett család sarja például nagyobb eséllyel megy maga is egyetemre, mint a kőműves gyereke, ezért nagyobb eséllyel is fog bent maradni a felsőoktatásban, ami megnyitja előtte az akadémiai pálya lehetőségét is. Akadémikusként aztán több olyan ismeretre tesz szert, ami politikailag hasznosítható, vagyis a közéletben tájékozódás és érvényesülés terén előnyt szerez a kőművessel szemben.

Ugyanakkor a kőműves is rendelkezik a maga helyzetelőnyével. Például azzal, hogy a szaktudása gyorsabban térül meg anyagilag, amit viszont az akadémikus nem mondhat el magáról.

A kulturális tőke tehát nem csupán befolyásolja az egyéni lehetőségeinket, hanem kollektív szinten a társadalom egészének újratermelésére is hatással van. Egyfajta társadalmi nyelvtudás, amely nemcsak előnyhöz vagy hátrányhoz juttatja az egyes embert, hanem olyan hatalmi folyamatok részesévé is teszi, amelyek a kulturális értékek definíciós kereteit is meghatározzák.

Hogy például mitől számít jónak vagy rossznak egy irodalmi alkotás, arról ugyanúgy társadalmi játszmák döntenek, mint arról, hogy egyáltalán mi számít irodalomnak. Vagyis hogy hol kezdődik és hol ér véget a játszmák „tere”, és mit tekintünk elfogadottnak vagy elfogadhatatlannak benne. A társadalmi játékban a szabályok is játék közben íródnak.

Így válik a kultúra nemcsak szimbolikus, hanem politikai hadszíntérré is, amely láthatatlan csatáival észrevétlenül alakítja a hétköznapjainkat. Az irodalomnak és általában a szellemi életnek a látszat ellenére komoly tétje van. Ahogy a házaink, a tereink és az utcáink is hatással vannak a mindennapjainkra, úgy a gondolatépítményeink is befolyásolják a közérzetünket és a világképünk alakulását.

Még akkor is, ha egyáltalán nem is olvasunk – hiszen mások megteszik ezt helyettünk. És könnyen lehet, hogy az ő olvasmányélményeik már a mozivásznon, YouTube-reklámokban, tudományos tézisekben vagy a parlamentben köszönnek vissza ránk tucatnyi áttéten keresztül.

Vadászidény politikusokra

A kapu a tükörben

2. A puha átmenet kemény valósága az irodalomban

Mivel a Népköztársaságot nem egy demokratikus forradalom, hanem lényegében egy palotaforradalom számolta fel, emiatt nem is a nyíltan rendszerellenes (tiltott) szereplők kerültek a legbefolyásosabb pozíciókba az összeomlás után.

Helyüket a megtűrtek-megengedettek vették át, akik már eleve közelebb voltak a hatalom csomópontjaihoz: a piramis nem állt a feje tetejére, csupán a csúcstéglái cserélődtek ki – ha egyáltalán.

A pártnómenklatúra elemi érdeke volt a puha átmenet és a többség kizárása a válsággal küszködő gazdaság átszervezésének folyamataiból, ami egyben a saját önkorrekcióját is jelentette. Ez az önkorrekció azonban nem mehetett végbe az addig uralkodó kommunista szellemiség alatt, mivel az hátráltatta az átalakítási folyamatokat, és az intézményekben és a vállalati szférában kulcspozíciókat birtokló menedzserréteg előmenetelét, gazdagodását is. (Vö.: Szalai Erzsébet: Az elitek átváltozása, 1998.)

A kommunista elit a liberalizmuson keresztül tudta megőrizni a domináns helyzetét, miközben kiegészült a demokratikus ellenzék elitjével. Ezek a folyamatok aztán a kulturális élet teljes keresztmetszetén rajta hagyták a nyomukat, az oktatástól a filozófián át egészen az úgynevezett popkultúráig.

Így lettek például a harmadik köztársaság felkent írói a prózafordulat szerzői, mint Esterházy Péter vagy Nádas Péter, akik már a ’70-es évektől állami folyóiratokban jelentek meg. És így váltotta fel az aczéli Három T rendszerét a Két T rendszere, amelynek keretében az irodalom egyik részét a piacnak lökték, a másikat viszont meghagyták az állam keblei között, ahogy arról A művészi hivatalnok című esszémben írtam.

És így vált a nyelvi megformáltság és a formai kísérletezés – végső soron a választékosság, a modor, a techné – kiemelkedő szemponttá a kortárs műértékelésben.

Noha a posztkommunista establishment befolyása már nem a régi, a posztmodernizmus és a (neo)naturalizmus kliséi még ma is hódítanak a hetvenes-nyolcvanas évek nyugati divatjának megfelelően.

A következő nemzedék tendenciaszerűen az előzőnek akar megfelelni, azt utánozza, ha szeretne helyet kapni az intézményekben. A normakövetés idővel azonban stagnálássá válik, ami kiváltképp jellemző a hazai irodalomtudományos életre, amely strukturális meghatározottságai folytán a rendszerváltás óta döntően nyugatról importálja az elméleteit és külföldi trendeket próbál meghonosítani.

Ebből fakadóan permanens lemaradásban van az eredetihez képest. Ezt a korszerűtlenségét pedig nem is lesz képes meghaladni mindaddig, amíg fel nem hagy a követő magatartással, és elő nem áll a saját magyarázati modelljeivel.

Ehhez mindenekelőtt mély gyökerekkel rendelkező, erős magyar filozófiai hagyományokra volna szükség, amelyekkel azonban nem találkozunk az ország modern történelmének szaggatottsága és félperifériás fejlődése miatt.

A másik lehetőség a nyugati elméletek radikális lokalizációja, kreatív továbbfejlesztése volna, ami után az eredeti elméletek sem maradnak érintetlenül: a lokalizáció lokalitássá alakulva függetlenedik az ősforrástól. (Gondoljunk csak Lukács György munkásságára az előző századból.)

A mai egyetemi karok döntő többsége azonban a ‘89 utáni rend szabályainak követését díjazza, ami egyszersmind a függő viszonyok visszaigazolását és újratermelését is jelenti. Épp ezért, ha történik is valós újítás a hazai kulturális-szellemi életben, arról a főáram valószínűleg csak sok évvel később fog értesülni.

Hasonló dinamikák eredményeként születhetnek meg az olyan divatosnak tűnő, ám rendkívül elavult irodalmi alkotások is, mint amilyen Egressy Zoltán 2019-es Hold on című science fiction regénye. A mű a köztámogatású Jelenkor szépirodalmi folyóirat-kiadó gondozásában jelent meg, és minden SF-olvasót visszarepíthetett az 1920-as évekbe – ha le tudta küzdeni a szekunder szégyenérzetét a cím láttán.

A történet ugyanis a Holdon játszódik.

A címe pedig az Esterházy-epigonokra jellemző szellemesnek gondolt szójáték akar lenni az angol hold on (tarts ki, kapaszkodj) kifejezésével. Csakhogy az angol címadás szabályai szerint a címnek helyesen Hold Onnak kellett volna lennie, ám itt a magyar gyakorlatot követték.

Ugyanezzel az erővel a cím lehetett volna akár Mit mond? is, ahol a „mond” a német Mond, vagyis „hold” szónak felel meg, a mit pedig a „-val/-vel” toldaléknak. És ha már játszadozás és töredékesség, nyugodtan el is hagyhatjuk a dem határozószót a két szó közül. Vagy választhatunk mindjárt kínai címet is, amit később bevédünk egy ahhoz hasonlóan erőltetett magyarázattal. Ezzel bizonyára a nagy presztízsű folyóirat hozzáértő szerkesztősége is tisztában volt, amikor a mű kiadása mellett döntött.

Ha viszont a koncepció részét képezte mindez, akkor a helyzet még annál is rosszabb, mint gondoltuk. Akkor az azt jelenti, hogy anything goes, bármi lehet bármi, de csak ha a megfelelő emberek csinálják a megfelelő helyeken. Hiszen hogyan teszünk különbséget bármi és bármi között, ha nem a hatalmi szó önkényével?

Ha a buszsofőr celluxot ragad és a falra tapaszt vele egy banánt, még nem lesz tapsviharban fürdő, tekintélyes képzőművész – nem igaz? Ehhez szüksége van valakikre, akik ezt mondják róla.

A regény megjelenése nem azt jelzi, hogy az akadémiai establishment kritikája is kezdi komolyan venni a spekulatív műfajokat – hanem éppen az ellenkezőjét. A „komoly irodalom” intézményei – önképük ellenére – nem az irodalom sokféleségét próbálják érvényre juttatni, hanem a szépirodalom zsánerének integritását őrzik.

A József Attila- és Szép Ernő-díjas Egressy ugyanis nem foglalkozik science fictionnel. Nevével sehol sem találkozunk az NKA-galaxison és a színházvilágon kívül, SF-íróként egyáltalán nem is létezik. Szerzőnk szépíró, akinek nem mellesleg már az édesapja is a kultúra területén tevékenykedett a szocializmusban.

Sci-fijének megjelenése a kivételt jelenti a folyóirat – és általában a főáramú irodalom – életében, amivel rámutat a normára és egyben meg is támogatja azt. A kivétel ugyanis mindaddig a szabályt erősíti, amíg anomáliaszerűen működik, hiszen ezzel visszaigazolja a normálállapotot. Megmutatja, hogy általában hogyan működik a rendszer, és hogyan kell működnie ahhoz, hogy még mindig felismerhetően önmaga legyen. Persze az anomáliának még így is van jelentősége, ezért hiba volna figyelmen kívül hagyni.

A Hold ont mindenesetre egy igényes spekulatív irodalmi kiadó nagy eséllyel nem merte volna kiadni. Egressy és kollégái mintha csak azt akarták volna üzenni a megjelenéssel, hogy ennyire tartják a science fictiont, és még ezt is megtehetik.

Ahhoz, hogy a „zsánerirodalom” valóban egyenlővé tudjon válni a kortárs szépirodalommal, az establishmentnek olyan szintű arány- és paradigmaváltáson kellene keresztülmennie mind elméletben, mind gyakorlatban, amely után a szépirodalmi folyóirat mint szépirodalmi folyóirat is elveszítené jelenlegi, megkülönböztetett státuszát.

Sőt, megszűnne önmaga lenni.

Onnantól a szépirodalomról is csak műfajként lehetne beszélni, mint ma a science fictionról vagy a horrorról, nem pedig a magasirodalom szinonimájaként. Ezt a státuszt pedig nyilván senkinek sem érdeke feladni a kedvezményezettjei közül. Ezután egyik műfaj és értékelési szempont sem dominálhatná a másikat egy olyan folyóiratban, amelyik a kortárs irodalmi életről a maga teljességében szeretne tudósítani, és nem csak önkényesen egy hagyományról a sok közül.

A „fikciós” szerzőknek kellene inkább feltenniük maguknak azt a kérdést, hogy egyáltalán miért fogadják el tekintélyként a Hivatalt? Miért akarják, hogy olyan apparátusok dolgozói vegyék komolyan őket, akik láthatólag nem is értenek a „zsánerfikcióhoz”?

Hiszen nem ez történik akkor, amikor a fantasyíró szabadkozik, hogy a fantasy márpedig nem mese? És hosszas magyarázatokba bocsátkozik, hogy miért is kell őt komolyan venni, ahelyett hogy komolyan venné saját magát?

Vajon-e kisebbségi komplexus mögött nem az áll, hogy még mindig a szépirodalmi establishment kezében van a kulturális hatalom? És vele a presztízs és a rang és a közpénzek fölötti kontroll? Ez pedig nem abból fakad, hogy ők a rendszerváltás kulturális harcainak győztesei?

A főáram képviselői ugyan gyakran használják a fikció kifejezését, komoly alkotás valahogy mégiscsak akkor lehet egy fantasztikus mű, ha szépirodalmi a kiadója, vagy több mint száz éves – vagy nyugati a szerzője. Egyébként kommersz, populáris, szórakoztató, olvasmányos, „mesés”.

Ez a jelenség a fikció és a valóság hamis szembeállításából, a fikcionalitás vulgármaterialista felfogásából fakad, és olyannyira meghatározza a hazai irodalmi életet, hogy egy külön tanulmányt érdemelne.

Az establishment szemében a valódi műalkotás továbbra is vagy puszta nyelvi konstrukció, amely legjobb esetben is csak hatalmi viszonyokat képes kifejezni – ha el tud beszélni egyáltalán bármit –, vagy a Valóság hű reprezentációja. Ehhez a szempontrendszerhez butítják aztán a spekulatív fikciós alkotásokat is, mint Egressy regénye, ha egyáltalán átengedik őket a kulturális szűrőjükön.

A jó irodalom vagy könnyedecske-ironizáló műveltségi vetélkedő és játszadozás, vagy komolykodó szociográfia, amelyet még azok sem forgatnak élvezettel, akik létrehozták. Esetleg a kettő keveréke autofikció formájában, ami egyfajta szubjektív, individuálszociográfiának is tekinthető. Egy mikrohistorista gondolatfolyam, amelyben a narrátor magánügyein keresztül nyerünk betekintést a Valóságba.

Ez a forma manapság a fiatalabb írónemzedék körében divatos.

Ezen keresztül lakik jól az esztétista-dekadens zsenikultusz és egyénimádat, és marad meg a társadalmi felelősségvállalás, a „tudatos (minta)polgár” illúziójának káposztája is, amely a művek aktuálpolitizálásában ölt testet.

Szépíróink és kritikusaink szerint mintha attól válna valami közéletivé és relevánssá – urambocsá progresszívvé –, hogy szerepelnek benne olyan szavak, mint „Orbán”, „Viktor”, „Gyurcsány” és „Ferenc”.

És persze pár közhelyes és tárgyiasító gondolat szegény prolikról.

Szerzőink így alkotják meg hamis imidzsüket, amely szerint nemcsak a saját tükörképük nézegetésével és a karrierjük építésével foglalkoznak, hanem a többségi társadalom problémáival is, amelyhez elengedhetetlen a politizálás alibije. Máskülönben még önzőnek bélyegezné őket a belvárosi jó társaság, aminek kulturális kódjaival már nem fér össze a 19. és a 20. század passzív nihilizmusának öntetszelgő fertője.

A rendszerváltás nyertesei az álaktivizmusban jutnak el ugyanoda, ahová a szellemi elődeiket jelentő hanyatló burzsoázia: a társadalmi csőd implicit beismeréséig – és válnak még elődeiknél is ellenszenvesebbé.

Az autofikció divatja alighanem egy kulturális fejlődési végpontot jelez. Válságtermék, amely a kortárs szépirodalom zsánerének felbomlását vagy teljes eljelentéktelenedését irányozza elő.

Közkeletű tévedés, hogy a mai szépírók Tolsztoj, Goethe vagy Thomas Mann örökösei, és így a klasszikusok alanyi jogú folytatói is egyben. A valóságban a szépirodalomnak nevezett kortárs vonulat az 1970-es években indult útjára a nyugati világban, mára pedig önálló műfajjá csontosodott. Csak annyiban van köze a klasszikusokhoz, amennyire bármely kortárs irányzatnak.

A magyar szépíró hatvannyolc forradalmi importszellemének gyermeke, és nem a klasszikusoké. Ez a szellem pedig éppen mostanság száll alá a másvilágba a szülőországaiban is.

A hazai szépirodalom jövőjét – ha van neki – alighanem az Egressy Zoltánhoz hasonló pedigrés opportunisták képviselik majd, a közpénzt ugyanis mindig el kell tennie valakinek. Az a valaki pedig nem lehet egy akárki. A válságba került kulturális elit vámpírja az életerős „tömegkultúrába” harapva próbál megfiatalodni és olvasókat szerezni magának – persze sikertelenül.

De mi mást tehet? A helyzetelőnyét csak nem adhatja fel?

Netflix ide, videojátékok oda, a nemperformatív, könyvtári költészet is pontosan így viselheti még mindig az állam babérkoszorúját mint a „nyelvi leleményesség” legmagasabb foka – ahelyett, hogy zavart fejcsóválás övezné.

A politikai hatalom és az irodalmi élet összefonódása is magától értetődik – hiszen, mi másról szól a közfinanszírozás, ha nem erről?

A komolyírói szerephez még mindig hozzátartozik a közélet kommentálása, mintha minden írónak automatikusan érdemi mondanivalója is volna a közügyekről. Ez költők esetében szokott igazán mulatságos szituációkat eredményezni.

Közhelyszámba megy az is, hogy a piacon csak az alakoskodó és közönséges írók tudnak fennmaradni, a magas minőségű irodalom nem, ezért azt az adófizetők pénzéből kell megsegíteni.

A kultúra továbbra is „jó és fontos dologként” tételeződik, mintha nem is létezhetnének rossz kulturális gyakorlatok és problémás trendek. Ezeket barbarizmusként, vagyis kultúrán kívüli tevékenységként szokás számon tartani.

Az üzenet világos: aki nem a nyertesek, az establishment kulturális tőkéjének birtokosa – ellenség. Nem a „mi kutyánk kölyke”. Régebben ezt úgy mondták, „sértett kispolgár”, „irigy”, „dilettáns”, manapság inkább úgy, hogy „hazaáruló”, „idegen”, „nem magyar”.

A nyelvhasználat változik, a kizárás és az apparátusok maradnak.

A (poszt)kommunistáktól örökölt hegemónia szociáldarwinista és kirekesztő gondolatalakzatai még a társadalom legalsóbb rétegeibe is leszűrődtek, és zsizsegő bolytudatként szűkítik be a jelen és a jövő lehetőségeit is.

Garantálják, hogy Magyarország kulturálisan megmaradjon egy érdektelen, provinciális skanzennek a civilizáció félperifériáján, amely a hősi múltjával próbálja elleplezni, hogy jelene sincs, nemhogy jövője.

Ez persze csak azoknak jelent problémát, akik nem abból élnek, hogy állandósítják ezt a helyzetet.

A művészi hivatalnok [hanggal]

A kortárs szépirodalom nem közügy [hanggal]

3. A bolytudat forrása és a rendszerváltás két harca

Hazánkban két, párhuzamos társadalmi-kulturális ütközet zajlott le a kilencvenes években.

Az egyik az eliten belül, ami az 1994-es MSZP-SZDSZ kormányban érte el a csúcspontját, amikor a demokratikus ellenzék formálisan is szövetséget kötött a kommunista mélyállammal. Családi és baráti kapcsolatok révén persze mindig is ezer szállal kötődtek egymáshoz, ahogy arra Békés Márton és Mező Gábor is felhívja a figyelmet. (Békés: Kulturális hadviselés, 2020; Mező: A kultúra megszállása, 2024.)

Magyar Bálint, a szabaddemokraták egykori közoktatási miniszterének apja például színházigazgató volt a Rákosi-rendszerben, Spiró Györgyé gyárigazgató – és a sor hosszan folytatható.

A rendszerváltás elitharcainak legnagyobb vesztesei a „népiek” lettek, akik a jobboldalon szervezték meg magukat politikailag. Működésük az irodalom területén is megjelent, és fontos szerepet játszott a későbbi politikai sikerükben, így a konzervatív ellenelit megképződési folyamatának is részét képezte.

A jobboldal – annak is a radikálisabb szárnya – az epikus történelmi regények terén ért el látványos eredményeket, amellyel egy egész generáció identitását és történelemszemléletét formálta a hivatalos intézményrendszeren kívülről.

A műfaj legismertebb szerzője, Bán Mór ma már a köztévé M5 csatornájának igazgatója, ahol 2024-ig a Fülszöveg irodalmi műsort vezette, Hunyadi című regényciklusából pedig nagyszabású filmsorozatot készítettek közpénz bevonásával. A sorozat megjelenése és népszerűsége valószínűleg korszakhatár is egyben, bár ezt az utókor feladata lesz megítélni.

Az mindenesetre könnyen elképzelhető, hogy a Hunyadi a NER egyik nagy alkotásaként fog bevonulni a történelemkönyvekbe. A kormánypárti média már most így emlegeti, és a sorozaton még az ellenzéki közvélemény sem talál fogást.

A Hunyadi az elmúlt évek legtökéletesebb jelöltje a kulturális rendszerapológia szerepére: lehet, hogy magas az infláció, lehet, hogy a miniszterelnök családjában szokatlanul sok a milliárdos, de legalább van egy nyugati minőségű sorozatunk. A nemzeti büszkeség és a kulturális dolgozó legalább jóllakik – a többiek pedig gondoskodjanak csak szépen magukról.

Ez mutatja meg igazán a NER prioritási sorrendjét, hatalmi építkezésének irányát, és hogy kik is jelentik az elsődleges bázisát.

És ha a Hunyadi valóban paradigmatikus lesz, az egyben azt is jelenti, hogy a rajta dolgozó ellenzéki alkotók neve örökre egybeforr a berendezkedéssel, amit szavakban gyűlölnek. Ha a NER után pedig véletlenül kemény lesz az átmenet, ezzel a saját kulturális vesztőhelyüket is megácsolták. Alapvető érdekük tehát, hogy – Kádár Jánost idézve – a krumplileves megmaradjon krumplilevesnek, és a következő rendszerváltás is zárt ajtók mögött menjen végbe, ahogy az előző.

A kilencvenes évek másik küzdelme az elit és a feltörekvő alsóbb néprétegek között zajlott, és a közintézmények kisajátításán keresztül ment végbe. Ez a küzdelem persze nem választható el szervesen az eliteken belüli csatározástól.

Az olyan közintézmények, mint például az iskola, mindig is a fentről lefelé vívott osztályharc színterei is voltak egyben, nem csak a semlegesnek tartott tudásátadásé. Az alsóbb szegmensek döntően az állami fenntartású alrendszereken keresztül sajátítják el azokat a tudásanyagokat, amelyek segíthetik őket a felemelkedésben, így mindig ki is vannak szolgáltatva a hegemón elitcsoportok uralmának.

Az uralkodó elithez kell alkalmazkodniuk, és az ő szabályaik szerint kell játszaniuk, ha érvényesülni szeretnének az elit játékában.

Ennek megfelelően kényszerből vissza is igazolják az elit elitszerűségét, és sokszor még azokat a kulturális viszonyokat is újraalkotják, amelyekben számukra eleve szubaltern, azaz alárendelt pozíció van „kijelölve”. A status quo újratermelésében tehát az alárendeltnek is szerepe van azzal, hogy az uralkodó elitet elitnek és uralkodónak ismeri el.

Ebben az elismerésben érhető tetten igazán a társadalmi harc kooperatív aspektusa. Vagy legalábbis annak szubjektív-tudati, azaz kulturális-ideológiai oldala. Ez a kikényszerített együttműködés azonban nemcsak a visszaigazolásnak és a rendszerfenntartásnak, hanem a szubaltern felszabadulásának is előfeltétele, ahogy arra már Hegel is rámutatott az úr-szolga dialektikával. (Vö.: Georg W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája, 1961.)

Az alárendelt csakis a főnök viszonyában képes kialakítani a maga érvényesülési stratégiáit, vele szemben képes felszabadulni, nem pusztán önmagához képest. Hiszen ha nincs úr, nincs szolga sem, de az úr megtagadása előfeltételezi az úr elismerését.

A szubaltern a körülmények áldozata, dilemmái fogolydilemmák. Abszolút cselekvőképtelensége mindaddig abszolút is marad, ameddig nem talál választ az élet által nekiszegezett kérdésnek:

Feleljek meg a fennálló viszonyoknak és csináljak mindent úgy, ahogy eddig, vagy forduljak szembe vele és próbáljak meg változtatni valamin?

Az egyik ösvény a szubaltern versenyhátrányának tartósodásáért felel, a másik a pusztulás kockázatát rejti magában – dupla vagy semmi. A válaszadás után az abszolút cselekvőképtelenség relatív cselekvőképtelenséggé alakul át. Ez pedig már relatív cselekvőképesség is egyben, hiszen a szubaltern öntudatra ébredt: rájött a saját alárendeltségére, tehát kezdeni is tud vele valamit, nem csak passzívan elszenvedi.

Az irodalmi mező viszonyainak újratermelésében a legfontosabb csomópontot a bölcsészkarok jelentik.

A „kívülről jöttek” mindenekelőtt az egyetemeken ismerkednek meg közelebbről a hivatalos-támogatott irodalmi élettel, és itt szerzik meg azt a kapcsolati tőkét is, amelynek segítségével aztán beléphetnek a folyóiratok és a szépirodalmi kiadók világába.

Mivel a kőműves családjához nem járt kávézni Esterházy Péter, így az ő alkotói ambíciókat dédelgető gyereke nem tudja megkerülni a felülről kiépített apparátusokat vérségi-baráti alapon. Abból tud dolgozni, amit az állam megteremtett a számára a szülei piacon megtermelt adójából, vagyis azok a kizsákmányolásán keresztül.

Ezekben az intézményekben pedig a legbefolyásosabb csoportok kulturális tőkéje szervesül, tehát nem az övé. Így jön létre az elit kulturális hegemóniája, amely a gondolkodás mellett aztán a kulturális önszerveződés lehetőségeit is bekeríti.

Innentől kezdve minden „releváns” kulturális tevékenységnek az apparátusok által kivágott csapásokon át vezet az útja, különben szóra sem érdemesnek minősül. És minél monopolisztikusabb és központosítottabb egy intézményrendszer, annál nehezebb megkerülni a hegemón elitcsoportokat, annál totálisabb és nyíltabb is az uralmuk. A központosítás és az intézményesülés legmagasabb szintjén aztán a domináns elitek kultúrája – akár expliciten is – hivatalos rangra emelkedik.

A győztesek (helyesebben: nyerésre állók) egyszersmind kirajzolják az elismert kulturális munkával elérhető társadalmi mobilitás határait is a vesztesek számára. Vagyis meghatározzák, hogy a szalonon kívülről érkezettek meddig juthatnak művészként, „mennyire lehetnek sikeresek”.

Ha az ember „rendes” és „komoly” író akar lenni, még manapság is ki kell fizetnie a Hivatal vámszedőit. A vámszedők tarifáját pedig hivatkozásokban, tekintélyek tekintélyként való elismerésében, baráti váll-lapogatásokban és összekacsintásokban mérik, amelyeken keresztül az establishment mint establishment is újratermelődik.

Erről az útonálló-kultúráról már Kosztolányi Dezső is igen szellemesen írt Esti Kornél című könyvének második fejezetében, bár még fogalma sem volt arról, hogy a hazai irodalmi élet amatőrizmusa milyen mértékig is professzionalizálható az államnak hála:

„Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely »néhány meleg sort« ír a házi főmarháról.”

Bő száz évvel később, egy szemináriumon ennek a gondolatnak egy tanárom adta meg az inverzét a kritikaírás alapelvei kapcsán. Mondandója lényege az volt, hogy amiről nem írunk kritikát, az nem is létezik. Valószínűleg fel sem merült benne, hogy ezzel saját magát, sőt, egész kasztjának működését is jellemzi – „egymás között” voltunk.

A professzionális menedzseri osztály csak a nevében professzionális.

Elitista gesztusai nem pusztán egyéni-esetleges jellemhibák, hanem az irodalmi bürokrácia habitusának alkotóelemei, és annak jellegzetes létmódjával állnak összefüggésben.

Minél exklúzívabb és elszámoltathatatlanabb egy csoport, minél inkább alanyi jogon biztosított a megélhetése, annál jellemzőbb rá az életmód-sovinizmus, a kiválasztottságtudat, az erényfitogtatás, amelyből aztán könnyű eljutni a társadalommérnökösködő szociáldarwinizmusig is, ami alighanem a szereptudat végső fokát jelenti.

Vagy ahogy a papok mondják: „Mi nem pusztán létezünk, gyermekeim, hanem feladatunk van, jobbá kell tennünk a világot”. E szellemiség kristálytiszta lenyomatát adják az autofikciós regények, amelyeket ez a réteg dominál.

A szakbürokrácia világjobbítása ezért alig több annál, mint hogy ezek a kvázi-nemesi elitcsoportok ráerőltetik a világnézetüket a nekik kiszolgáltatott szubaltern csoportokra, amelyek nincsenek birtokában az ideológiai ellenméregnek, hogy megvédjék magukat a szentfazekak áfiumától. Ezért vonzódnak annyira a közoktatáshoz és a felsőoktatáshoz is, amelyek a társadalomirányítás és a hatalomgyakorlás legalattomosabban erőszakos formái – és persze a karrierpályájuk is egyben.

Mivel az állam kiemeli őket a piacról, ez az átlagos dolgozóhoz képest ténylegesen is eltérő státuszt jelent a számukra, amely biztosítja a felsőbbségtudatuk újratermelődését is.

Világuk függetlenedik az ordítozó kofák világától, így a fogyasztók, azaz a külsős a barbárok sem mozdíthatják el őket a helyükről a pénztárcájukkal. És nem liheg a nyakukba sem menedzser, sem főnök úr, hogy min dolgoztak tegnap kilenc és dél között, ami minden bizonnyal annak köszönhető – gondolják ők –, hogy a munkájuk fontosabb/értékesebb a kőművesénél.

Ők nem pusztán egy bárki által megtanulható feladatot látnak el, hanem „védik” a kortárs „kultúrkincset” (az olvasóktól).

A valóságban a tevékenységük persze semmivel sem értékesebb a kőművesénél, csupán más jellegű. Az érték ugyanis szituatíve keletkezik, és nem egy mindentől független absztrakt entitás. Nem egy plátói idea, hanem komplex társadalmi és történeti összefüggések terméke.

A kulturális kőműves munkájának lényege ma is ugyanaz, ami ’89 előtt volt: láthatatlan falak emelése ember és ember, író és író közé. Azaz az intézményes rend apologetikája és fenntartása az utánpótlás kitermelésén keresztül – természetesen nem ingyen.

A feladat – Michel Foucault-val szólva –: társadalmi kontroll és felügyelet.

Pontosan ezért válik olyan könnyen bármelyik politikai csoport stabil bázisává ez a réteg, ha az nem támaszt vele szemben túl nagy elvárásokat. Vagyis: nem szeretne lényegesen változtatni semmin. Vagy rendesen megfizeti a változás kényelmetlenségének „költségeit”.

A média nem véletlenül mindig a kulturális intézmények közfinanszírozásától hangos. És nem például attól, hogy a főáramú irodalmi életet ma is olyan körök működtetik, amelyek szerint a világ legtermészetesebb dolga, hogyha egy közpénzzel megtolt folyóiratban megüresedik egy szerkesztőségi hely, azt meg sem kell hirdetni a nyilvánosság számára.

Magyarországon a jó irodalom is csak addig számít jónak, ameddig a megfelelő emberek csinálják a megfelelő (támogatott) keretek között.

És éppen itt, a piacon sikeres irodalom lenézésében nő össze minden, ami összetartozik: a szélsőbaltól a jobbszélig minden csinovnyik egyetért abban, hogy a piaci népszerűség gyanús vagy egyenesen rossz dolog. A piacon érvényesül ugyanis a valódi konkurenciájuk, vagyis a gyökeresen más.

Egyedül itt akad kerülőút a szubaltern számára: itt találnak közönségre a „fasiszták” és a „kommunisták” is, akik később kellemetlenségeket okozhatnak mint ellenelitek.

És hogy kit milyen címkével látnak el az apparátusok, az az uralkodó széljárás függvénye.

A lényeg, hogy a rossz ember nem ott dolgozik, ahol mi. Más életmódot folytat, mást gondol a világról, máshogy beszél, máshogy ír, másik törzs tagja. Az állami irodalmi élet mindig a spontán kulturális fejlődéstől szorong, amely mindenekelőtt a piacon tud megjelenni szervezett formában annak decentralizáltsága folytán.

Piaci körülmények között továbbá az eladási számok is nagyobb súllyal esnek a latba, mint az ismeretségi háló vagy a pedigré, amivel a status quo fenntartói rendelkeznek.

Egy tisztán piacról működő kiadó nem engedheti meg magának hosszú távon azt a luxust, hogy csak eladhatatlan haveri könyveket adjon ki, mivel az csődbe fogja vinni. Kivéve persze, ha a könyvkiadás egy oligarcha hobbiprojektje, amelynek keretében a piacot akarja elárasztani a világnézetével – ebben az esetben azonban aligha beszélhetünk tisztán piaci működésről és üzleti tevékenységről.

Az oligarchához hasonlóan működik az állam is, amikor bizonyos magánszereplőket feltőkésít, másokat viszont negligál, amellyel lényegében a társadalmi mozgásokat kísérli meg irányítani a befolyásszerzésen keresztül.

A hatalom alapvető érdeke a hatalom megtartása, ehhez pedig önmaga maximalizálására, azaz kiterjesztésére kényszerül. Ez egyszerre jelent egy kockázatminimalizálási törekvést is, hiszen a hatalom a potenciális kihívások felszámolásával kerülheti el a pusztulást.

A hatalom a saját logikájából fakadóan egyensúlyi állapotra törekszik, és addig gyűr maga alá mindent, amíg el nem éri az optimális (fenntarható) „kiterjedését”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy addig furakszik előre, ameddig bele nem ütközik egy másik hatalomba. Ez aztán vagy elpusztítja őt a meglévő formájában, vagy meghátrálásra/önkorrekcióra kényszeríti.

Csakhogy az ellenhatalom is hatalom, tehát ugyanaz a logika is mozgatja, ami állandósítja a hatalmi harcokat és velük a változást is. A történelemnek nincsen vége, csupán hosszabb-rövidebb „áramszünetei” vannak, mialatt látszólag nem történik semmi.

A politikai osztály – az államhatalom gyakorlójaként – ennek megfelelően akkor tud a leghatékonyabban működni, hogyha egy vírushoz hasonlóan beépíti magát a társadalom összes sejtjébe. Ezt a mai tulajdonviszonyok közepette a legkisebb kockázattal a magánszektor és az állami szektor közötti informális függőségi viszonyok kialakításával tudja elérni. Ezek kialakításával ugyanis anélkül képes befolyást szerezni magának, hogy a saját formális pozícióit kockára tenné.

Míg egy állami tulajdonban levő vállalat esetében annak rossz gazdálkodása ráéghet a politikusokra, addig ugyanez kevésbé mondható el egy közpénzen élősködő „magánvállalkozásról”, mivel több irányba oszlik el a felelősség. Azt pedig több irányba is lehet hárítani.

Többszörösen igaz ez a kultúrára, ahol a végterméket jelentő alkotások megítélése még egy köztér felújításánál is esetlegesebb. Egressy mesterműve sem okozott botrányt, csak néhány negatív kritikát kapott, de ha még felháborodás is övezte volna, nem reális, hogy bárkit elmozdítottak volna a szerkesztőségből, nemhogy a folyóiratok támogatásért felelős Nemzeti Kulturális Alap dolgozói közül.

Az Aranybulla című film is megmutatta, hogy Magyarországon lehet akármekkora a felháborodás a művészetet illetően, az alkotókat nem fogja utolérni. Vagyis következmények nélkül bármire el lehet költeni mások pénzét. A hatalom ráadásul mindig megvédheti a kultúráját azzal, hogy a kritikusai nem értik/hazaárulók.

A politikai osztály tehát közforrásokkal fertőzi meg a kultúrát, amelynek melléktermékeként az ellenelitek megképződési folyamatát is kontroll alatt tartja. És ahogy az állami források aránya növekszik a piaci bevételekéhez képest, a szereplők úgy távolodnak el fokozatosan az eredeti bázisuktól, hiszen immár az állami „tervnek” akarnak megfelelni, nem a fogyasztóiknak.

Így szakad el az irodalom az olvasóktól, és válik zárt klikkek magánügyévé.

Ha pedig mindig is az állam finanszírozta – mindig is az volt. (Ezek persze nem előre megtervezett dinamikák, hanem a társadalmi összjáték termeli ki őket.)

A politikai osztály a javak újraelosztásával gyakorlatilag egy szisztematikus beltenyésztést és kultúrarontást hajt végre, így kisajátítva az írókat, akikből aztán felépül az ideológiai apparátusa.

Hiszen az az író, aki már annyira kontraszelektált, hogy olvasók híján csak a saját klikkjének képes írni, mi mást tehet, mint hogy kiszolgálja és visszaigazolja a hatalmat annak minden túlkapásával együtt? Hogy ez aktív vagy passzív visszaigazolást jelent-e, az mellékes.

A lényeg, hogy szerzőink a politikai osztály érdekeinek próbálnak megfelelni. Például úgy, hogy nem politizálnak olyan módon, hogy azzal valós kellemetlenséget okozzanak az aktuális és a potenciális jótevőiknek. A saját bázisát senki sem köpheti szembe a végtelenségig következmények nélkül – tudja ezt az államfüggő író is.

A funkcionárius csak akkor lázad, ha garanciákat kap arra, hogy a megélhetése nem kerül veszélybe, azaz a karrierjét megszakítás nélkül folytathatja a jövőben is.

Az uralkodó rend vámszedőinek fő ellensége valójában nem felülről, hanem alulról érkezik. Méghozzá a szegényebbek kontrollálatlan felemelkedésének –gazdagodásának és befolyásszerzésének – képében. Illetve az alternatív elosztási mechanizmusok, technológiák és eszmeiségek megjelenésében.

Ezek ugyanis megbillenthetik a rendszer általános stabilitását, hiszen a kapuőröket megkerülve repíthetnek teljesen ismeretlen szereplőket a rivaldafénybe. Az új játékosok aztán már a puszta sikerükkel is erodálják az establishment presztízsét, mivel rámutatnak a vámaszedők totális feleslegességére és valódi szerepére.

Ha pedig még „szájalnak” is velük – az már majdnem parasztfelkelés.

A kulturális kormányzás végső célja éppen ennek, vagyis a valós változásnak a megakadályozása az integráció vagy az elnyomás eszközeivel. Másként: a rendfenntartó bürokrácia érdekeinek érvényesítése a felkapaszkodók érdekeivel szemben – azok pénzéből.

4. A jobboldal hazugsága

Noha a jobboldal domináns erői a szavak szintjén a külvárosi helótát és a változást képviselték a belvárosi spártai maradiságával szemben, az elmúlt másfél évtized megmutatta, hogy vagy mindvégig csupán elit-újraszervezést akartak, vagy – valós alternatíva híján – nem tudták meghaladni a megörökölt viszonyokat.

Spárta falai ma is állnak, és éppen azok gondolkodását kerítik be a legszilárdabban, akik népiességről szónokolnak. A konzervatívok döntően ugyanazokat az ósdi-bevett írói gyakorlatokat és elveket valósítják meg mind intézményi-szervezeti, mind esztétikai-alkotói szinten, mint az általuk gyűlölt balliberálisok.

Bán Mór, aki a regényeivel – gondoljuk róluk akármit – tartalmilag és formailag is szakított a posztkommunista hegemóniával, és valós alternatívát állított fel, a kivételt jelenti a köreikben, és nem a szabályt. Nem véletlenül a Fidesznek van szüksége Bán Mórra, és nem fordítva. Bán Mór egy másik frakciót képvisel a jobboldalon belül: azt, amelyiknek valóban van népi bázisa, és amelyik fel is tudott mutatni valami újszerűt.

Ugyanez már nem mondható el az olyan írókról, mint amilyen például Orbán János Dénes, akinek irodalmi működését meg sem lehet különböztetni a politikai ellenlábasaiétól. Nyíltan konzervatív műhelye, az Előretolt Helyőrség mégis valamiféle alternatívának tételezi magát.

L. Simon Lászlónál, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori főigazgatójánál iskolásabban posztmodernebb és középszerűbb költője sem volt még a magyar irodalomnak. Szerzőnk mintha eltanult volna néhány fogást Parti Nagy Lajostól, mert az „urak” szerint – akiket egyébként utálunk – úgy kell azt csinálni.

Így lesz a halálos ellenségből idővel legjobb barát: a régit másoló új, kiegészül az eredeti régivel, majd együtt alkotja a következő status quo-t, amelynek fenntartásában immár mindketten érdekeltek.

Az „ellenség-barát”, „mi és ők” felosztás többé már nem az uralkodó elit és az ellenelit valós konfliktusának megnyilvánulása, hanem a szintetizált elit frakcióinak üres színjátéka. Mítosz, amely nélkülözhetetlen a módosult vezérkar helyzetelőnyének fenntartásához annak intézményeivel, kiválasztási mechanizmusaival, előjogaival és kifizetéseivel együtt.

Ismerős frontokon mindig könnyebb harcolni, mint ismeretleneken: a végső, megsemmisítő csapást minden bölcs tábornok kerüli, hiszen az felbontaná a frontot, és megnyithatja az utat az új ellenség előtt, akivel szemben már alulmaradhatunk. Az „ellenséget” ezért belül kell tartani.

Ahogy a régi kommunisták kibővültek a liberálisokkal, úgy bővültek ki a liberálisok a konzervatívokkal, és került át a szimbolikus győzelem és politikai dominancia a korábbi ellenelithez.

Ez lenne hát az az „őrjöngő” és „veszett” „kultúrharc”, amely a magát ellenzékinek tételező értelmiség szerint minden jót tönkretesz, valamiért éppen csak az ő karrierjüket nem.

Végterméke a Demeter Szilárd nevével fémjelzett kultúraszervezői munka, amelynek hála még a többedgenerációs kádergyerek is elkényelmesedhet mások pénzén, miközben az Orbán-rendszer diktatórikus karakteréről prédikál.

És láthattuk, hogy mindenekelőtt a kádergyerek is fog elkényelmesedni, hiszen relatív helyzetelőnye megmaradt.

A kulturális tőkéje továbbra is kompatibilisebb a kőműves gyerekéénél, hiszen az intézmények nem mentek keresztül lényegi strukturális váltáson. Nem lettek például megszüntetve, teljesen piacosítva vagy demokratizálva, és a személyi állományuk sem cserélődött ki radikálisan: ugyanazokat a készségeket is jutalmazzák, amelyeket eddig.

A Fidesz tehát a saját támogatóit szúrta hátba.

A szorgalmasan dolgozó kisemberek képviseletéről mantrázva mászott fel Spárta falára, hogy aztán megálljon a tetején, ahonnét már tényleg kicsinek is tűnnek a „kisemberek”.

Hatalmi szempontból ugyanis egyetlen kérdés releváns az irodalomról:

Ki számít írónak?

A választ pedig ma is ugyanúgy és ugyanazok adják, akik eddig.

Minden minőségre és értékességre vonatkozó kérdés csak ezután következik, vagyis tökéletesen független attól, hogy művészileg „ki mit tett le az asztalra”.

Az irodalomnak azonban megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy nem zárható egyértelmű keretek közé, és az értéke sem fejezhető ki más mértékegységekben. Nem tűr se rendszert, se korszakot, se intézményt, se bizottságot, se hatalmat, így hát nem is József Attila-díjas L. Simon Lászlók vagy a volt tanárom határoznak róla.

Se ma, se holnap – se semmikor.

5. A kortárs szépirodalom mint államzsáner: a bekerítés alapja és tarthatatlansága

Amikor a könyvipar munkatársai a bolti könyvespolcokat kategóriákra osztják, érzik és értik azt, amit az idejétmúlt irodalomtudományos életünk nem. Vagy ha mégis, e jelenség néven nevezése kockázatos, tehát nem kifejezetten hasznos az akadémiai előmenetel szempontjából. Hallgatás vagy közöny övezi, mint a valóban fontos és korszakos jelentőségű kérdéseket általában: az intézményesítés a gondolkodás halála.

De miről is van szó?

Arról, hogy a kortárs szépirodalom nem egy esztétikai minőségi kategória, és nem is a kiemelkedő irodalom univerzális szinonimája, hanem egy önálló műfaj, zsáner. Egy nagyon is korlátozott érvénnyel rendelkező, formai-tartalmi hagyomány, akárcsak a science fiction, a krimi és a többi, ma még „zsánerfikcióként” egybemosott irányzat.

A „népszerű irodalomhoz” hasonlóan a kortárs szépirodalom is megkívánja a maga sajátot olvasási stratégiáit, alakítja és leköveti olvasói elváráshorizontját, amelyek alapján – ha nem is definitíven, de – nagyjából elkülöníthető a többi irodalmi vonulattól.

Ahogy például egy horrorregénnyel szemben is bevett igény, hogy a történetben kilógjon egy-egy szál a valóság szövetéből, úgy egy szépirodalmi mű is jól teszi, ha például köz- vagy magánéleti dolgokról beszél.

És teszi ezt a „popkultúrában” kevésbé bevett narrációs és formai megoldásokkal, mint például a gondolatfolyam vagy a prózaforma vegyítése a hagyományos versformával. Ha ezek hiányoznak a szövegből, az alkotás könnyen másik polcon végezheti, vagy elmehet a közönsége feje fölött mint érthetetlen anomália.

Ha a kortárs szépirodalom minőségi kategória volna, akkor a „populáris” alkotások is megférnének ezen a polcon. Lehetne szépirodalom romantikus fantasy, slasher horror, erotikus regény, ha „rendesen meg van csinálva”.

Ezzel azonban több probléma van.

Az egyik, hogy a kortárs szépirodalmi alkotásokat először is szét kellene osztanunk más zsánerek között. Hiszen ha a kortárs szépirodalom kategóriáját a magas minőségű irodalom szinonimájának tekintjük, akkor nem tartozhat ide automatikus minden, amit ma is szépirodalomnak hívunk, mert azzal kiüresítjük a fogalmat.

Sőt, az általános értelemben vett magas minőséget megint összekötjük esetleges formai-tartalmi elemekkel, vagyis nem oldottuk meg a problémát. Hiszen, ha minden kortárs szépirodalmi alkotás egyben a magas minőséget is képviseli, akkor ez azt jelenti, hogy a szépirodalom szempontrendszerét kérjük számon minden alkotáson, ahogy eddig is.

Megoldásul bevezethetünk egy új megnevezést/csoportot.

Nevezzük magasirodalomnak azt a polcot, amelyre innentől kizárólag a kiemelkedő minőségű alkotásokat pakoljuk, zsánertől és hagyománytól függetlenül. A szépirodalom így egy műfaj megnevezésévé alakul, és meg is oldottuk a problémát.

Van tehát egy polcunk, ahová bármilyen könyvet felpakolhatunk, ha az jó. Csakhogy ezzel előidéztünk egy újabb megoldandó problémát: Milyen szempontok szerint pakoljuk ide a műveket?

Gondolkodjunk egy picit!

Mivel zsánerfüggetlenné tettük a magasirodalom fogalmát, ez azt eredményezte, hogy most ugyanarra a polcra kerülhetnek totálisan különböző kortárs alkotások. Mintha Asimov Alapítványát és Esterházy Termelési-regényét raknánk egymás mellé valamilyen közös pont alapján. De mi köze van ennek a két műnek egymáshoz?

Ezt a problémát csakis egyféleképpen lehet megoldani. Méghozzá úgy, hogy bevezetünk egy második nyelvet, amelyen képesek vagyunk általánosan, a konkrét alkotásoktól függetlenül modellezni azok értéket.

Egy a matematikához hasonló metanyelvet kell tehát kidolgoznunk.

Ennek a metanyelvnek pedig képesnek kell lennie torzítás nélkül kifejeznie az összes alkotás összes aspektusát, hogy aztán összesíteni tudjuk a műveket, majd tárgyilagosan vethessük össze őket egymással. Máskülönben nem univerzális a rendszerünk.

Ha modellünk szerint a nyelvi kísérletezés és a stílus szempontja például prioritást élvez a történet fordulatosságával szemben, már torzulni is fog a végeredmény, hiszen csaltunk az egyik irányba. Ez pedig minden, csak nem objektív vizsgálat, mivel nem általános szempontokkal dolgozik.

Arról nem is beszélve, hogy mit tekintünk egyáltalán értékelési szempontnak? Mi alapján lesz szempont valami?

És pontosan ezért nem fejezhető ki más mértékegységben egy alkotás irodalmi értéke. Hiába áll a goodreads.com-on vagy a moly.hu-n 1000 olvasó értékelése alapján 3,1-en egy szépirodalmi regény, egy fantasy pedig 20 ezer alapján 4,2-ön, nem lehet felállítani közöttük hierarchiát.

Nem pusztán formai vagy tartalmi elemek határozzák meg egy mű értékét, hanem az olvasóik ízlésvilága, vagyis az olvasat is. Nem attól lesz jobb vagy rosszabb egy mű, mert sárkányok szerepelnek benne, vagy mert közérthetően van írva, így tehát a zsánerek között sem lehet megállapítani alá-fölé rendeltségi viszonyt.

A kortárs szépirodalom nem egy univerzális minőségi kategória, hanem csupán egy fetisizált zsáner, amely a gyakorlatban nagyon is partikuláris igényeket elégít ki. Máskülönben értelmét veszti mint kategória.

És mivel ezek az igények (kritériumok) elválaszthatatlanok a szépirodalom közösségétől, így történelmi-társadalmi folyamatok termékei is egyben. Ebből pedig az következik, hogy nem létezik sem kortárs magasirodalom, sem zsánerirodalom, ahogy élő klasszikusok sincsenek, akik az alkotói hagyományukból fakadóan mesteribbek a többi szerzőnél, és már életükben Petőfi Sándorral vagy Ady Endrével kerülnek egy csoportba.

Csak jó művek vannak és rossz művek.

És zsánerkonvenciók a maguk kiemelkedő íróival, befogadóival és kánonjaival, amelyek között sok esetben még átfedés sincs, ezért egymáshoz viszonyítani sincs sok értelme őket. Egy zsáner pedig maga is bekerítés eredménye: nemcsak önmaga, hanem az is, ami nem.

Elég csak átpörgetni egy szépirodalmi folyóiratot, hogy észrevegyük, hogy az alkotások megformáltsága és szelekciója tendenciaszerűen implicit sémákat követ. Ezek visszaigazolásától lesz egy mű szépirodalmi, figyelmen kívül hagyásától/tagadásától „valami más”. Ezeknek megfelelve jelölik őket díjakra, kerülnek bele az egyetemi tananyagokba és így tovább. És pontosan ugyanezért nem lehet Móricz-ösztöndíjat kapni egy pornóregényre sem.

A magyar állam még ma is hierarchiát állít fel a zsánerek között, tehát író és író, állampolgár és állampolgár között is – bármiféle demokratikus felhatalmazás nélkül.

Azt állítja, hogy egyes hagyományok és fogyasztói-értelmezői csoportok igényei értékesebbek a többinél, és alanyi jogon érdemelnek támogatást. Innen csupán egyetlen lépés a nekünk nem tetsző alkotások lefóliázása is a kultúra védelmének nevében.

Ezt a szellemet nem az Orbán-kormány engedte ki a palackból, hanem mindig is szabadon kísértett: a rendszerváltás szociáldarwinista kulturális politikájának logikus következménye.

E folyamatok keretében került piacra ’89 után az alsóbb néprétegek által fogyasztott „népszerű irodalom” is, míg a szépirodalom az urak kultúrájaként az állam gondozásában maradt.

A posztkommunista elitek lerúgták a létrát a tömegek elől, hogy aztán kicseréljék azt a sajátjukra, és így kizárólag ők határozhassák meg a mászás szabályait. A keskenyebb létra előnyösebb helyzetet teremtett a számukra, hiszen minél kevesebben pályázhatnak a közforrásokra, annál jobb azoknak, akik egyébként is jogosultak rá.

Így vált államzsánerré, a zsánerek zsánerévé a szépirodalom.

Mindez végső soron a nómenklatúra hatalomátmentésének egy mozzanata, amely során a Szalai Erzsébet által későkádári technokráciának nevezett csoport kiterelte a gazdaságot az állam direkt hatásköre alól, hogy aztán járadékvadász parazitaként működjön tovább piaci monopólium vagy állami kedvezményezett formájában.

Az egykori pártállami kiadó még ma is jogosult köztámogatásra, mert „nagy presztízsű” – az újak és a kisebbek pedig csak reménykedhetnek.

A népnemzetire fazonírozott állam gondoskodik arról, hogy a helóta megmaradjon helótának, a rendszerváltás nyertese pedig nyertesnek, azaz a társadalmi mobilitás ne válhasson irányíthatatlanná a régi-új uralkodó elitre – vagyis rá – nézve.

Ennek a helyzetnek az igazságos megoldásához azonban az adófizetők összes pénze sem volna elég. A probléma ugyanis nem pusztán az irodalom állami támogatásban mint olyanban rejlik, hiszen az nem létezhet a maga szelekciós mechanizmusai nélkül.

Sőt, mivel a zsánerek társadalmi konstrukciók, így végtelen számút ki lehet találni belőlük. Nem elég kicserélni a szépirodalmat a science fictionre vagy a krimire, mondván az jobban megtérül, ezért inkább azt támogassa az állam, vagy egyszerre finanszírozni mindhármat.

Ha az állam megtámogatja ezeket, akkor miért nem támogat meg egy cyberpunk folyóiratot is? És mi a helyzet a solarpunkkal? Vagy ezek a science fiction alzsánerei? De hol a határ zsáner és zsáner, zsáner és alzsáner között? Vagy a science fiction bizottság döntnökei fogják eldönteni azt is, melyik a jobb krimi regény? De akkor miért ne dönthetnének ők a szépirodalom felől is?

És ha a mi irodalmi iskolánk meggyőzőbben érvel amellett, hogy márpedig a solarpunk egy önálló zsáner, de a cyberpunk nem, akkor jogosulttá válik a támogatásokra? És ki fogja eldönteni, hol és mennyi az elég?

A hegemón elitcsoportok.

Ezt a gordiuszi csomót csakis a kortárs irodalom állami támogatásának megszüntetésével, a piac láthatatlan kezével lehet átvágni. A piachoz ugyanis mindenki hozzáfér kapcsolati tőkétől függetlenül, és a szépirodalmi infrastruktúra részben már így is jelen van piaci szereplőként.

Ha a jelenlegi államfüggő szisztémára még több közforrást öntenénk, azzal csak az apparátusok mélyebb beágyazódását és továbbélését garantálnánk. Alternatív finanszírozási rendszerek kidolgozásakor pedig nagy eséllyel szintén az ő érdekeik kerülnének előtérbe előnyösebb társadalmi helyzetük folytán, és nem a többségé.

A piac ugyan nem tökéletes mechanizmus, de legalább létezik és használható, és még szabályozni is lehet. Ellentétben az utópiákkal, amelyek mindig a hivatalnokok fejéből pattannak ki – talán nem véletlenül.

---

Mit olvass még

ASP-protokoll (részlet) [hiteles kép- és hanganyaggal]

A Khorramdin Attrakció

Vicsorgó profilkép