Vicsorgó profilkép
A regényem első két fejezete
A Pokolnak sok bugyra van. Az egyikbe egy piszkosszürke üzemépületen át vezet az út, amelyben üres tekintetű emberparódiák robotolnak nap nap után, akár egy önmagát felfalva újratermelő gépezet értelmetlen darabjai. Egy végtelen ciklus járja ott eszelős piruettjeit az örökkévalóságnak.
Tudom, hol van ez a hely. Jártam ott, láttam az átjárót. És most megosztom veletek ezt a tudást, nehogy úgy végezzétek, ahogy én: egy belső monológban ragadva úton a pszichiátria felé.
Mivel a regény első fejezete rövid, ezért ma kettőt publikálok belőle. Összesen nagyjából tízet szeretnék közzétenni promó jelleggel, de ha lesz rá igény, talán többet is. Fontos, hogy ez egy első-második vázlat szintű szöveg, ezért még sokat fog alakulni.
Az Emberek a hátsó kertbennel sajnos elakadtam, ezért szüneteltetem, amíg ki nem találom, mit tudok kezdeni vele. Nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint gondoltam, és sehogy sem tudom értelmesen lezárni a sztorit anélkül, hogy hozzá kellene nyúlnom a korábbi fejezetekhez. Sőt, valószínűleg köztes részeket is be kell iktatnom, hogy kerek legyen a történet, ami eléggé letörte a motivációmat, és egyébként is inkább a regényemmel foglalkoznék.
A Kapuról levettem a fizetőfalat, vagyis korlátlanul olvasható bárki számára. Mivel az Emberek nincs befejezve, ezért azon továbbra is fent marad.
Egyelőre elengedem a fizetős tartalmakat, mert csak a saját növekedésemet korlátozom vele, és egyébként sem a pénz motivál. Csupán az a bizonyos szöveg marad előfizetői tartalom, és az is csak biztonsági okokból. Nincs kedvem még több feliratkozót elveszíteni miatta. 💀
Ettől még az előfizetés lehetősége továbbra is él, a kedvezményekkel együtt, de fizetőfalas írásokra egy darabig nem kell számítani.
Éljen a kommunizmus!
A multi-dimensional, semi-organic discorporation is dreaming…” (Thomas Ligotti)
„Ébredj, Neo.” (Mátrix)
// 1.
Vicsorgó profilkép voltam egy önéletrajz jobb felső sarkában. Átgördítettek rajtam. Bezártak, besuvasztottak egy szerver tárhelyének legmélyére. Megint megnyitottak, megint visszazártak. Újra és újra. Aztán egy szabványos menedzserarc mosolygott rám a monitoron keresztül, és én megint ott találtam magamat a kényelmetlen irodai székemben, feszengve az új munkahely ígéretétől.
– Nagyon köszönjük a jelentkezésedet…
A férfi hangja megakadt, hűvös arcvonásai hirtelen kővé dermedtek. Majdnem felugrottam a helyemről.
– Tessék?
– Hallasz?
– Igen, hallak, csak megakadt a hangod. Megismételnéd, amit utoljára mondtál?
– Nagyon köszönjük a jelentkezésedet…
A kezem a karfára csúszott.
– …de jelenleg nem keresünk új munkatársat.
Megszorítottam.
– Várj, ezt most nem értem. Az előbb azt mondtad, hogy átmentem mindhárom teszten, most meg…
– Igen, átmentél rajtuk.
– De akkor hogyhogy nem vesztek fel?
– Céges policy.
– Tessék? Nem történt valami félreértés? A megfelelő embert interjúztatod?
A menedzser színtelen szemgolyója a képernyő egy másik pontjára gördült, aztán vissza a kamerába. Hús-vér ember volt egyáltalán? Monoton hangjával és nyakig gombolt baby blue ingével akár AI is lehetett volna. Egy személy másodpercenként lerenderelt illúziója.
– Fekete Jánosnak hívnak, igaz?
Fuldokoltam. Nem, ez ember volt. Ilyen flegmán gép nem tud kérdezni. A fejem megbillent előre, mintha csak megrándult volna egy izom a nyakamban, vagy elismertem volna, hogy itt a vége. Megint legyőztek.
A fickó elkezdett egy mondatot, de közbevágtam:
– De ez egy elég gyakori név. Nem lehet, hogy véletlenül összekevertetek egy másik Fekete Jánossal?
– Nem-nem, kizárt. A felvételi processeink rendkívül sztenderdizáltak, nem létezik, hogy elkövessünk egy ekkora hibát. Ahogy mondtam, nem keresünk új munkatársat.
– De akkor miért hirdettétek meg a pozíciót?
– Céges policy. Ha legközelebb…
– Tessék? Megint beakadt a hangod.
– Céges policy.
– Értem, de nekem nagyon kellene…
– Ha legközelebb is beadod hozzánk a jelentkezésedet, már látni fogjuk, hogy egyszer átmentél a teszten, amit figyelembe veszünk a döntés meghozatalakor. Most pedig, ha megkérhetlek, megosztanád velem a tapasztalataidat a hiring folyamatunkról? Emlékeztetnélek, hogy felvétel készül erről a beszélgetésről.
– Sajnos ez most nem fog menni, halaszthatatlan dolgom akadt. Köszi a lehetőséget. Szia.
Bezártam a videochatet, és ledübörögtem a mosdóba hányni. Harminc-negyven órányi ingyenmunka ment le kavarogva a reggelimmel együtt. A beadandó programozási teszt, az éjszakába nyúló gyakorlások, a nyelvi elbeszélgetés, az elméleti felkészülés – mind a csatornában végezték. Hiába tudtam fejből leprogramozni vagy egy tucat rendezési algoritmust, hiába álmodtam minden éjszaka egy fehér irodaházról, nem volt elég.
– Rohadt HelTech… – dünnyögtem a csap alatt a vízzel öblögetve.
Lassan egy eladói állással is beértem volna, de nem akartam unatkozó nyugdíjasokat hallgatva megrohadni egy Tom Market pultja mögött. Felmentem a szobámba, és visszaültem a gép elé.
Megint.
A szobám falai egy cella falaiként meredtek rám. Sehol egy kép, egy plakát, egy naptár, ami személyiséget kölcsönözhetett volna a helynek, ahol felnőttem. Néha már abban is kételkedtem, hogy a saját szobámban vagyok egyáltalán, olyan idegennek tűntek az olcsó bútorok és a rozoga franciaágy, amelynek egyik sarkából kilógott a szivacs. Akár egy utazóé is lehetett mindez, a polcokat borító néhány könyvvel és kacattal együtt. Egy messzire szökött vándoré, aki csak a rémálmaiban gondolt rám. És ez a rémálom most kavargott előttem ezer színével, ahogy fejbe lőttem egy újabb ellenséget, puszta kézzel végeztem ki egy földön fekvő sebesültet, és szecskáztam fel egy szakasznyi embert.
Az utolsó áldozat babakék inget viselt. Egyenesen a lelkembe bámult élettelen szemével. Visított, akár a disznó, amikor torkon szúrtam. A képernyő ma nem ablak volt a szabadságra, hanem valahová máshova vezetett. Az önéletrajzom pedig csak várakozott tovább a pillantásra, amelyik majd életre kelti a szemüveges alakot.
Aztán megcsörrent a telefon.
// 2.
Éles parkettacsattanással állt össze a tudatom. Sosem hagytam bekapcsolva a mobilomat éjszakára, de most ott villogott a rongyszőnyeg szélén.
A képernyő védőfóliáján repedés futott végig, kettészakítva a feketeséget. Kialvatlanul dörgöltem a szememet.
– Halló?
Mintha egy vadállat mordult volna fel az ablak alatti bokorban. A vonal recsegett.
– Roland – ennyit értettem az idegen bemutatkozásából. Utána hosszú csend következett. Aztán a laza, de valahogy mégis szigorú férfihang már arról beszélt, hogy nagyon tetszett neki az önéletrajzom, és szeretne tartani velem egy interjút.
– Mit szólna a holnaphoz? – kérdezte lelkesen.
Felugrottam az ágyról, az asztalhoz rohantam, és lapoztam egyet a naptáramban. Ugyanaz az üres lap fogadott, amelyik tegnap.
És tegnapelőtt.
– Megfelel – mondtam, de nem mertem megkérdezni, melyik cégtől keres, nehogy hülyének tűnjek.
Roland mondott egy időpontot, feljegyeztem, hogy „interjú”, másnap pedig fehér ingben és sötétkék nyakkendőben feszengtem az online lobbyban.
A mosoly pontban 10 óra 00 perckor töltötte be a horizontot, egy sor pixelhibaként végigcikázva a képernyő közepén. Alatta felirat virított: „Pokol Roland, CEO of Roki.NET”.
Pokol Roland? Nem létezik. A cég neve még kevésbé tetszett.
Nem rémlett, hogy bármikor is elküldtem az önéletrajzomat hasonló nevű vállalathoz, bár már annyi helyre jelentkeztem az elmúlt kilenc hónapban, mióta kirúgtak a megyei könyvtárból, hogy meg sem tudtam számolni. A hirdetések mind egyetlen összefüggő bazsalygásnak és blablának tűntek családias légkörről, változatos feladatokról, növekedésorientált szemléletről és céges bulikról. Mintha az ember nem is a megélhetésért akarna dolgozni, hanem azért hogy barátokat szerezzen.
Pokol Roland is effélékkel indította kisvállalkozása bemutatását. Ez sem tetszett. Biztos voltam benne, hogy hazudik, de mindenki hazudott, hogy eladja magát – én is.
Épp most volt náluk egy nagyobb rotáció, magyarázta, ezért kerestek új webfejlesztőket.
– A programozókat nehéz megtartani – mondta. – De persze nem az összeset. Kivételek mindig akadnak.
Egyenesen a kamera lencséjébe bámult tigrisbarna szemével, amelynek mintha furcsa őrláng izzott volna a közepén. Égette a torkomat. Próbáltam visszamosolyogni, de nem ment.
Lazítottam egyet a nyakkendőn.
– Hát igen.
– Nagyon érdekesnek találtam az önéletrajzát. – Megforgatott maga előtt egy lapot, és megint rám nézett. – Látszik, hogy nagyon sok mindenhez ért, és nagyon passzolna a csapatunkba.
– Köszönöm.
– Van viszont itt egy dolog, amit nem igazán értek. Hogy jött az informatikai pálya a bölcsész diploma után? Azt látom, hogy előtte elvégzett egy infós OKJ-t, de miért ment utána egyetemre, miért nem azt folytatta?
– Khm… Az OKJ után három hónapot gyakornokoskodtam egy kis cégnél, de nem tudtam, pontosan mit szeretnék. Elég sok minden érdekelt akkoriban, illetve szerettem volna diplomát szerezni, úgyhogy jelentkeztem az egyetemre, de rájöttem, hogy nem akarok tanár lenni. Pláne nem az állami szektorban. Teljesítményorientáltabb környezetet akartam, több előrelépési lehetőséggel.
Lassan, hangtalanul fújtam ki a levegőt, mint egy felelés után. Roland metszőfogai elégedetten villantak fel.
– Akkor a legjobb helyre jelentkezett. Már csak két kérdésem van, és akkor nagyjából meg is volnánk.
Bólogattam, mintha csak a lábam ritmusát imitáltam volna.
– Ön szerint veszélyben van a munkája a mesterséges intelligencia trendek miatt?
– Hát… Szerintem ezt még korai megítélni. Egyelőre nem látom drámainak a helyzetet, de persze sosem lehet tudni, mit hoz a jövő.
– Nagyszerű-nagyszerű. És hisz a sorsban?
– Tessék?
– A második kérdés.
Úgy méregetett, mintha csak szórakoztatná az arcomra kiülő zavar, amit jól láttam az alsó ablakban, amiben a saját képem futott.
– Megismételné a második kérdést, kérem? Nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem.
– Hisz a sorsban?
– Hát nem is… nem tudom, sosem gondolkodtam még ezen.
– És ha igennel vagy nemmel kellene válaszolnia?
Haboztam.
– Nem… Nem hiszek benne.
– Remek. Köszönöm a karakán választ. Akkor már csak a piszkos anyagiak vannak hátra, és végeztünk is.
Az agysejtjeim szétplaccsantak a plafonon – de legalább tesztet nem említett.
Mit olvass még?
