Az én házam, az én váram
Lábakat növesztett köd
A horrorsorozat folytatása. Az Emberek a hátsó kertben a Kráner család sötét története, amely egy kellemes, tavaszi délelőttön kezdődött – de nem úgy ért véget.
Mi történt korábban?
A halloween az új otthonában érte a Kráner családot. A „Zombilyukat” felújították, Marci leverte a madárházikót a fa tetejéről. A levegőt megtöltötték a serény készülődés hangjai és illatai. Csakhogy két rendőr zavarta meg a családi idillt: a „Lemon Street Pincsijének”, Horváth úrnak, az ingatlanügynöknek nyoma veszett. Marci nem örült, hogy beengedték a „disznókat” a házba. Még a böllér apja is tudta, hogy nem illik az ilyesmi.
A rendőrök Antal Vilmos, a ház előző tulajdonosa felől érdeklődtek, akit egy évvel Kránerék érkezése előtt lakoltattak ki. Vajon ő áll az ügynök eltűnése mögött?
Bekerecs – még a falu neve is úgy hangzott, mintha be akarná keríteni őket. Marci legszívesebben leköpte volna a kopott táblát a kanyarban. A gázra taposott.
Délután kettő volt, de már most úgy szenderegtek a házak a ködben, mintha üresen állnának. Csilla szerint Bekerecs nyuggerfalu volt, egy háromszáz fős törmelékhalom a Mecsek lábai között, de ő már abban is kételkedett, hogy élt itt valaki rajtuk kívül.
Még a varjak sem károgtak.
Pláne az a varjú. A csendet csak a vezetőajtó csattanása törte meg. Martens csaholása követte, ahogy kizúdult elé a kapuhoz. Marci becézgette, simogatta az amerikai terrier izmos vállait a rácsokon keresztül, de valami megzavarta a kutyát.
Marci hátrakapta a fejét.
Mintha hirtelen lábakat növesztett volna a köd. Egy apró alak közeledett feléjük a kátyúkkal szabdalt útról. Totyogó léptei halkan neszeztek.
Martens már harapta a kerítést, de a jövevény ügyet sem vetett rá. Lassan lépkedett. Marci nem mozdult. A ködpamacs megállt. Felnézett rá üveggolyó szemeivel, aztán ledobta magát elé a betonra.
Apró mellkasa zakatolt.
– Hát neked meg hol a gazdád?
Marci meg akarta simogatni, de akkor észrevette a fekete foltokat a palotapincsi hosszú mellszőrén. Egy fuldokló emberarcot rajzoltak ki, ahogy a kutya vette a levegőt.
Elrántotta a kezét.
Átment az úttesten, és becsöngetett a szembeszomszédhoz. Szokás szerint senki sem nyitott ajtót. Megpróbálta még egyszer, aztán megállt a következő ház előtt.
A pincsi követte.
– Nem a mi kutyánk – magyarázta az ötvenes, tropára ment férfi. A szája szélén cigaretta lógott. Most ébredhetett a másnaposságból, gondolta Marci. Még a kapuig sem jött ki.
– És azt nem tudja, kié lehet?
– Sose láttam. – Becsukta maga mögött az ajtót.
Zár kattant.
Marci sétált még két házat, mielőtt egy használaton kívüli telefonfülke mellett gyújtott rá.
A kutya szimatolta a lábát. A villanyoszlopról víz csöpögött.
– Én nem viszlek haza, te kis rohadék, hiába nézel így. Martens megenne reggelire. Na menj… keresd meg a gazdádat. Eredj. Hallod? Tűnés haza! Mondom, tűnés! Takarodj!
Dobbantott, mire a kis pincsi arrébb kotródott néhány métert. A bomberdzsekis alakot elnyelte a gomolygó fehérség.
– Mondtam, hogy zárd rendesen az ajtót!
– Jó-jó, bocsánat. Elfelejtettem.
– Hogy lehet ezt elfelejteni?
– Így jó?
Csilla elfordította a kulcsot.
– Nem, kettőre. Úgy. Szétfagyok. Rohadt hideg van.
Marci a fogasra akasztotta a kabátját, aztán az ebédlőasztalra pakolta a cuccokat.
– Megvetted a lámpát? – kérdezte Csilla.
– Meg. Meg mást is. A kamerára még várni kell, nem volt raktáron. De lehet, hogy netről kéne rendelni. – Előhúzott egy flakont a zsebéből, és a felesége kezébe nyomta. – Ezt mindig tartsd magadnál. Medvét nem fogsz elkergetni vele, de ember ellen hatásos.
Csilla bólintott.
– Néztem sokkolót is – folytatta Marci.
– Mondtam, hogy nem kell. A spray elég lesz.
– Tudom, nem is vettem meg. Ezzel többre megyünk.
Kicipzározta a hosszú válltáskát, és egy AMD-65-ösre emlékeztető fegyvert húzott elő belőle – csak ennek nem volt kihajtható a válltámasza.
Kivett egy dobtárat is, és a tárfészekbe csúsztatta.
Botondka felkapta a fejét a fémes csattanásra. Éppen a pokrócon játszott a kockáival.
– Tetszik, mi, kishaver?
– Mennyi volt?
– Kettő.
– Mennyi!? Te hülye vagy, erre költöd a pénzt, amikor így is alig van?
Marci célzott.
– Hosszú távú befektetés.
– Lődd ki vele mindjárt az ablakot!
Meghúzta a ravaszt.
– Üres.
Újratöltött az elülső markolat felhúzásával.
– Vidd innen, látni se bírom!
– Ha majd ez menti meg az életedet, nem fog zavarni.
– Úgy van, most meg a gyereket lődd agyon!
– Mondom, hogy nincs megtöltve, mit ízélsz már. Mindjárt téged is…
Csilla félretolta a csövet. Mondani akart valamit, de a férje dühösen vágott közbe.
Csak most vette észre a zöld pontokat a felesége keskeny homlokán.
– Kifestetted a szobát?
– Ki.
– De hát megbeszéltük, hogy várunk még vele!
Az asztalra dobta az önvédelmi fegyvert, és bezúdult a rövid folyosóra, ahonnét a leghátsó szoba nyílt. A pasztellzöld mintha egyenesen a gyomrából került volna a falakra.
– Nem hiszem el!
– Most meg mit üvöltözöl?
– Azt, baszd meg, hogy megbeszéltük, hogy levakarjuk azt a kurva festéket, azt!
– Jaj, nem tök mindegy, ha már megvettük?
– Nem, nem tök mindegy. Mondom, hogy feketére volt festve!
– De kit érdekel, hogy milyen színűre volt festve?
Marci kirohant a folyosóra.
– Mit csinálsz?
A festékes vödrök és a szerszámok közt matatott. Egyszer majd itt lesz a beépített szekrény, szemben a fridzsiderrel – ha addig szét nem veri az egészet.
– Amúgy is le akartam szedni – dünnyögte maga elé –, mert szar az előző festék, de te mindig mindent jobban tudsz. Hová tetted a kaparót!?
– Én? Én nem tettem sehová. Te pakolászol állandóan összevissza. Múltkor a szaros gatyáid között találtam meg a mérőszalagot!
Marci legyintett. Kifordult a konyhába, és felkapta a slusszkulcsot az asztalról.
– Inkább azt magyarázd el – kiabálta utána Csilla –, minek raktad vissza azt a rohadt madáretetőt, ha múltkor leszedted?
Marci megtorpant az ajtó előtt.
– Mi? Én nem raktam vissza.
– Ne mondd már. Ma reggel láttam.
– Mondom, hogy nem raktam vissza.
– De hát akkor… Akkor ki rakta oda? – Csilla elfehéredett. – Hívjuk a rendőrséget!
Marci felkapta előle a telefont. A szemei villogtak.
– Nem hívunk senkit! Ide még egyszer nem teszi be a lábát egyik sem!
– Velem te így nem beszélsz, te…
– Azok nem rendőrök voltak, érted?
– Hát akkor meg mi a fa…
– A faszinak tetoválása volt. Láttál te már tetovált rendőröket, hm, Csillagom?
– Mi az istenről beszélsz, Marci? Nem vagy normális!
Csilla a mobil felé kapott, de a férfi elrántotta.
– A kezén! A kibaszott kezén volt egy farkas, hidd már el nekem!
– Lófaszt volt!
– Pedig ott volt rajta. Itt, a kézfején.
– Én nem láttam semmit.
– Azért, mert sosem azt nézed, amit kéne! Ha kicsikét jobban odafigyelnél, most nem lennénk ebben a szarban!
– Milyen szarban? Milyen szarban…?
– Zárd be az ajtót, mindjárt jövök. – Marci zsebre vágta a telefont, besöpört mellé még egy marék golyót is, és már kint is volt a teraszon.
Kettőt a tárba töltött, aztán futólépésben ment a kapu felé.
Füttyentett a kutyának. Előreengedte.
A házikó sehol.
Lehet, hogy az asszony csak szórakozott vele?
Vissza akart fordulni, de aztán megakadt a szeme balra a diófa tetején. Egy másik doboz lógott odafent a sárga levelek között. Világos, újabb, mintha nemrég hagyta volna el a műhelyt.
Marci a vállához emelte a puskát.
– Van itt valaki!?
A haldokló táj elnyelte a kiáltását. Alma, körte, szilva, barack, meggy, cseresznye – most minden egyformának tűnt.
Halottnak.
Céltalannak.
Faágak karmoltak belé. Antalnak még a fái is őrültek voltak. Logikátlanul ültette el őket. Egyetlen egyenes vonalat sem lehetett követni ebben a kibaszott kertben. Ő megmondta, hogy ne jöjjenek ide. Ő megmondta, hogy nem jó ötlet, hogy nem helyes. Egy aberrált szagát különben is ezer méterről megérzi az ember, de Csillának lehetett magyarázni.
Martens meglódult. Marci rohant, de a kutya eltűnt a ködben.
Sikongás mart a levegőbe. Veszett őrjöngés és rimánkodás hangjai visszhangzottak. Fogak téptek lüktető ereket, és vérvörössé vált a sápadt vonaglás.
Mire ő odaért, már késő volt.
Az aprócska palotapincsi átharapott torokkal rángatózott a drótkerítés tövében. Minden szívdobbanása újabb adag vért lökött a sárba. Martens büszkén emelte fel mocskos pofáját.
Marci belé rúgott.
– Nem mész innen!
Eltelt egy perc. Talán egy óra is. A pincsi nem akart kimúlni. A vére tengerként hömpölygött. Betöltötte a horizontot, elmosta a jelent, a jövőt és a múltat is. Marci gondolatai a semmibe robogtak.
Miért nem döglik már meg? Miért nem adja fel?
Kegyelemdöfés… Meg kell adni neki… De nem megy. Miért nem?
A puska cementes zsákként húzta le a karját. Pedig egy életet kioltani könnyű dolog. Egyetlen csuklómozdulat az egész – az apja sokszor megmutatta neki.
Lesújtott.
Mit olvass még?
Mi történt még?
Már megtaláltok Facebookon és Youtube-on, valamint X-en is. Megköszönném, ha bekövetnétek a platformokon, hátha ezzel megdobjuk egy kicsit az algoritmust. A bannerképek még nem véglegesek a felületeken, ha lesz kapacitásom, lecserélem őket.
