A horrorsorozat folytatása. Az Emberek a hátsó kertben a Kráner család sötét története, amely egy kellemes, tavaszi délelőttön kezdődött – de nem úgy ért véget.
Frissítés (2025. 01. 19.)
A sorozat elakadás miatt átmenetileg szünetel. Amint kellően eltávolodtam a szövegtől, felülvizsgálom és megteszem a szükséges módosításokat a folytatáshoz.
Mi történt korábban?
Miután Martensnek nyoma veszett, Csilla elindult az erdőbe felkutatni, és közben talált egy barlangot, ahová később elvezeti a két rendőrt is. Útközben talált egy rituálisnak tűnő kőkupacot is egy állatkoponya mellett. Schein behívja Csillát a barlangban, amely úgy tűnik, mintha feketére volna festve. Odabent a plafonon különös véseteket fedeznek fel.
Schein egy furcsa történetet mond el Csillának egy hiedelemvilágról, amely szerint az állatok kapcsolatot képeznek a fizikai valóság és a spirituális világ között. Egy olyan tudás birtokosai, amelyet az ember is megszerezhet, amikor állat alakjában születik újjá. A kiválasztottak viszont már életükben is birtokolják ezt a képességet.
A nyomozók arra gyanakszanak, hogy Marci kapcsolatban állhat az eltűnt Antallal, és a szélsőjobboldali múltjának részét képezi. Csilla érzelmileg összeomlik, gyötri a bűntudat, miközben a rendőrök óvatosságra intik. Marci éppen akkor ér a haza, amikor elindulnak visszafelé a barlangtól.
Szipogni kezdett, de az együttérzés nyomát sem találta a férje arcán. Ugyanolyan könyörtelenül nézett le rá a kapuban állva, mint amikor meglátta, hogy a két nyomozóval vágnak át az udvaron a hátsó kert felől.
– Minek engedted be őket? – kérdezte megint. Már vagy harmadszor.
Csilla fuldoklott.
– Nem tudom…
Egyetlen értelmes mondatot sem tudott kierőszakolni magából, mióta Scheinék itt hagyták.
– Nem tudod? Hogyhogy nem tudod?
– Martens… elszökött, Marci.
Forró könnycseppek gördültek végig az arcán. Marci keserűen felnevetett. Sosem hallotta még így nevetni. A hangja üres volt, és embertelen.
– Képes voltál a kibaszott kutya miatt idehívni őket? Na ne nézz hülyének! Láttam, a gyereket azért itt hagytad egyedül… gratulálok! Hol voltál egyáltalán?
– Marci, én…
– Ne Marcizzál itt nekem! Azt kérdeztem, minek hívtad ide ezeket a faszszopókat!?
Csilla ajkai remegtek.
– Van itt egy barlang – mondta –, Marci. Megnézték.
– Milyen barlang?
– Kint az erdőben. Martens elszökött, utánamentem.
– És miért nem nekem szóltál erről?
– Sajnálom.
– Sajnálod… pff! Hát, most már sajnálhatod is. De mindegy. El kell tűnnünk innen, méghozzá azonnal.
– De hát hová? Miért?
– Ne azzal törődj, csináld, amire kértelek. Beállok a kocsival, aztán kezdjünk pakolni. Majd elmondok mindent, de most nincs idő hisztériázni.
Csilla hátranézett a terasz felé, miközben Marci kiment a kapun. Csak végig kellett volna rohannia a járdán, be az ajtón, felkapni a gyereket – aztán vissza a céges kocsiig.
De annak mindig Marcinál volt a kulcsa.
Vett egy mély levegőt. A telefon szerint Botondka még mindig aludt. Legalább két órája hagyta magára, de úgy szendergett, mint egy kis mormota. A szoba hőmérséklete normális, a cumi a szájában.
A motor felbődült. Az autó megugrott a feljárón, aztán lassan haladt az udvar belseje felé, míg el nem tűnt a ház mögött.
Csilla szíve kalapált. Már nem is a félelem rázta, hanem a gyűlölet. Zihálva vette a levegőt, a feje szét akart robbanni. Minden hazugság lett volna? Ő pedig csak egy cseléd, egy tárgy, akivel bármit meg lehet tenni? A kocsi után ment.
Marci kiszállt.
– Ki a faszomnak képzeled te magadat, mi!?
– Ne kezdjük ezt.
– Mit ne kezdjünk!? Azt, hogy arra sem méltatsz, hogy elmondod, mi van? Csettintesz, és akkor menni kell? Hova, Marci, mégis hova az anyámba!? Meg minek?
– Mondom, hogy el fogok mondani mindent, de nem most.
– Hát akkor mikor?
– Majd. Most veszélyben vagyunk.
– Miért, eddig nem voltunk abban!?
– Ez most más, higgy már nekem.
Csilla megállt egy lépésnyire tőle a kocsi mellett, és undorral mérte végig a bomberdzsekis alakot.
– Ismered Antalt, mi? – sziszegte kegyetlenül. – Ez az egész faszság a házikókkal a te műved, ugye? Halljam!
A férfi arcán meglepett grimasz szaladt végig, mintha csak Botondkát kapta volna rajta valami rosszaságon, de ebben a felfedezésben nem volt öröm.
Marci sosem tudott hazudni. Hallgatni tudott és menekülni és mellébeszélni.
És elfordulni. Csilla elhűlve figyelte, ahogy megáll a garázs melletti sufni ajtaja előtt. Azonnal megbánta a kérdést, de valamiért megint megismételte.
– Marci, te… te ismered Antalt?
A csend torkaszakadtából üvöltött. A férje volt egyáltalán ez a férfi? Vagy testet öltött egy rémálma? A gyűrű ott volt az ujján, de mintha egy szakadék másik oldalán állt volna háttal neki, és csak nézett maga elé a feltáruló félhomályba.
Mi volt odabent? Mit nézett annyira?
Csilla félénken odalépett mellé, de Marci bevágta előtte az ajtót. Azt üvöltötte, hogy az nem az övé. Mi nem volt az övé? Beletelt egy másodpercbe is, mire Csilla összetette a képet. Mire az agya feldolgozta, amit látott.
De aztán belevésődött a retinájába, akár a polipfigura Marci baseballütőjébe.
Egy házikó állt odabent a munkapad tetején. Egy vadonatúj darab.
Kraken – mindig büszkélkedett, hogy ez volt a beceneve. A vésetek a plafonon, Antal, az összevissza pakolt holmik, a zavaros magyarázatok mindenre…
Megőrült. A férje megőrült. De hogy nem vette észre eddig? Nem, ez lehetetlen. Ő őrült meg.
Vagy mindenki.
Sikítani akart, rohanni, kiszaladni a valóságból, de az érdes tenyér már ott is volt a csuklóján.
– A kibaszott rendőröké…! – kiabálta Marci eszelősen. Belökte az olajszagú helyiségbe, és becsapta maga mögött az ajtót. – Azok hagyták itt! A kibaszott rendőrök…
Egyre csak ezt hajtogatta, miközben Csilla reszketve hátrált befelé. A jobbja polcokon és dobozokon szaladt, mintha a valóságon keresné a fogódzott, de semmit sem tudott megragadni. A sötét alak túl hatalmas volt, túl erős. A feje a gerendákat súrolta, és lihegett, akár a vadállat. Tényleg képes lenne bántani őt? Tényleg úgy fogják végezni, mint a lemészárolt családok a hírekben?
Üres festékesdoboz csattant a betonon. Csilla elfúló hangon rimánkodott.
– De drágám… mi-mit hagytak itt?
– „Drágám”. – Marci kuncogott. – A rendőrök hagyták itt a koporsót, nem az enyém, hidd már el nekem! Antal elmondott mindent. El akarnak rabolni titeket, megkeresett, hogy elmondja.
A fal hidegje teljes erejéből nekifeszült. A házikó szúrta a bal szemét.
Nem volt menekvés.
– Ez egy szekta – dünnyögte Marci. – Egy kibaszott szekta. Antal volt az előző hentesük, de megszökött. Most engem akarnak.
– Marci… könyörgöm… Miről beszélsz?
– Az egész rendőrség benne van. Minden meg volt rendezve. A kilakoltatás, a nyomozás, a Pincsi… minden!
Újabb dobozok csörömpöltek.
Csilla sikoltott. Oldalra húzódott az öreg szekrénysor elé, amelynek mocskos tükrében most egy démoni alak hullámzott. Szemben karnyújtásnyira az asztal zárta el az utat.
Csak hátrafelé mehetett, egyre hátrébb a következő falig.
– Azért csaltak ide, mert kell nekik egy új csicska, hogy elvégezze a piszkos munkát. De neked lehet magyarázni, mert nem értesz semmit! Évek óta figyelnek. – Marci a házikó felé mutatott. Csilla a kabátzsebébe nyúlt a flakonért, de nem vette elő. – Azokat is azért rakták ide, hogy megtörjenek, hogy szolgáljam őket.
Csilla kérdezett valamit, de maga sem értette, mit.
– Ezt neked kéne tudni – felelte Marci. – Te hívtad ide őket. Minden ellenünk van, én megmondtam.
– Drágám, nem gondolhatod komolyan, hogy én hívtam ide őket, hogy… – De a gondolat, hogy a férjének igaza van, valahogy utat talált magának a zűrzavarban. Lehet, hogy tényleg a rendőrök rakták ide azt az izét, amikor nem figyelt? Schein lefoglalta, amíg a gyereket altatta? Vagy talán a barlangban…? – Nem-nem-nem, ez őrültség, Marci! – A hányással küszködve húzódott még beljebb a sarokig. A lábai üres kukazsákokon csúszkáltak. – Ennek semmi értelme!
Marci megállt. Megkerülte az asztalt, lehajolt valamiért, Csilla pedig már csak egy a rozsdás vasrudat látott felemelkedni a kezében.
Csilla sikított.
A levegőben nehéz por kavargott, deszkadarabok hevertek mindenfelé, ahogy ripityára törte a házikót. Az utolsó suhintással lesöpörte az asztalt.
A csontok egyenesen a lába elé estek, de Marci nem hagyta, hogy feldolgozza a látványt.
– Minden ház egy hajó a túlvilágra. – Kirántott egy lila szövetkendőt a törmelékből, és meglobogtatta, mintha a józan eszétől búcsúzna vele. Vagy tőle. – A fák a lét síkjai. Mindegyik másfajta reinkarnációt jelent. Ő már egy róka.
A halomra mutatott a vaskaróval, aztán nekidobta az aprócska ablaknak.
Csilla zokogott.
– Hallod egyáltalán, miket mondasz, drágám…? Én már nem tudok segíteni…
– Segíteni? Kinek kell segíteni?
– Neked. Ki kell hívnunk a rendőrséget, drágám, könyörgöm. Minden jóra fordul, csak ne csinálj hülyeséget, könyörgöm…
– Nem fogunk ide hívni senkit, nem érted!? Most azonnal összepakolunk, és elhúzunk innét a picsába, mielőtt visszajönnek! Hozom a gyereket.
– Marci, ne!
A férfi visszanézett, de a következő pillanatban káromkodva esett a polcnak. Csilla szédelgett az ajtó felé. A paprikapor marta a torkát, a nyála egybefolyt a taknyával, de nem állhatott meg.
Öklendezve szaladt az udvaron át, de alig látott valamit a könnyfüggönyön keresztül.
Marci hangja öblösen kondult odabentről. Az ajtó nyitva maradt, de aztán rájött, hogy úgysem tudta volna bezárni, mert az a kulcs is Marcinál van. Rohant a terasz felé.
Felugrott a lépcsőn, és a bejárati ajtó kilincsére nehezkedett, de az ajtó nem mozdult.
A hajszálak égnek meredtek a tarkóján. Kereste a kulcsokat.
Ő nem lehet rossz anya, nem hagyhatja ott a gyereket.
Mit olvass még?
